Nos, eleink úgy kilencvenegynehányból, ezt elég rosszul találtátok ki. Nem kétséges, tudtátok, hogy a jó Öreg sokszor megénekelt, legendás emberszeretetéből nem jutott mindenkinek, mégis belerángattatok bennünket ebbe a helyzetbe. Ismételgethetjük, mint az imamalomban nagy helyi tetteit, gyerekeink eljárhatnak a szobra mellett a róla elnevezett iskolába. Ez a dolog akkor is szeplős, és a tehetetlenségünk miatt örökös képmutatásra vagyunk ítélve. Nincs ezen mit szépíteni. Néha kisebb-nagyobb kavicsokat jobban vagy kevésbé sikerült mozdulattal belehajíthatunk a vízbe, az csobban egyet, fodrozódik a felszín és kész. Többször tapasztaltuk, a nagyon is ésszerű rákérdezést süket csend és ellenséges tekintetek fogadják. Nincsenek illúzióink, mégis újra és újra szóba hozzuk a témát,
hátha egyszer csoda történik.
Május 21-én a törökbálinti holokauszt emlékünnepségen Keller László polgármester váratlanul a Zimándy Ignác társszerzőségével született Antiszemita kátéból kezdett idézni. Beszédét gyakorlatilag az ebből választott citátumokra építette fel, bemutatva, hogy a XIX. századi antiszemiták nagy terveiből sok minden megvalósult a XX. században. A holokausztra való emlékezésnek ez a fajta megközelítése persze egyből kiverte a biztosítékot. Később elődje, Turai István fel is hívta telefonon, hogy a jó érzésű helyi polgárok nevében kikérje magának történteket.
"Nekünk itt Törökbálinton különösen jó okunk van arra, hogy fellépjünk minden faji, nemzetiségi megkülönböztetéssel szemben” – mondta a polgármester.
„A népirtás nem 63 évvel ezelőtt indult. Talán kevesen tudják, hogy 123 éve született meg itt, Törökbálinton az Antiszemita káté, amely az 1920-as zsidóellenes törvények, majd az 1938-42 között megalkotott négy zsidótörvény előfutárának tekinthető.”
Ezt a megközelítést én sem tartom helyénvalónak, mert van benne egy nagy adag leegyszerűsítés. Aránytalan a XX. századi módszeres emberirtás megtörténtét főként a XIX. századi antiszemita irodalom termékeivel összefüggésbe hozni, mert ahhoz számos más rendkívül súlyos társadalmi torzulás nagyobb mértékben járult hozzá. Ugyanakkor az is igaz, hogy a községben nem lehet jó lelkiismerettel holokauszt emlékbeszédet mondani addig, amíg képtelenek vagyunk szembenézni a ténnyel, hogy Törökbálintnak a rendszerváltás után pajzsra emelt történeti személyisége a maga korában a zsidósággal szembeni gyűlölet szításában országosan vezető szerepet játszott.
Turai Istvánnal szemben azt állítom, hogy a jó érzésű emberek számára nem ennek említése a probléma, hanem ez a helyzet.
Ennek megítélésében nyilván felfogásbeli különbségek is szerepet játszanak. 2004. decemberében ünnepelte a község a Törökbálint fejlődéséért valóban sokat, eredményesen és önzetlenül dolgozó Zimándy Ignác születésének 100. évfordulóját. Turai István, akkori polgármester beszédében egy – a gyermeke iskolájának névadója miatt megdöbbent – szülői újságcikk nyomán szükségesnek érezte, hogy említést tegyen Zimándy országos politikai munkásságáról is, aki szerinte „hazafias gondolkodású szélsőséges” volt, és csak a korabeli politikai viszonyok figyelmen kívül hagyása mellett lehetne őt kirekesztőnek nevezni…
Higgyünk a saját szemünknek!
A „nem kirekesztő” viccnek is rossz, hiszen mégiscsak egy harcias és meglehetősen korlátolt antiszemitáról van szó. A korabeli Magyar Antiszemita Párt radikálisáról. Mikszáth Kálmán országgyűlési karcolatában idézi fel, hogyan maradt egyedül Zimándy a zsidókat a tanítói pályáról kiseprűzni igyekvő javaslatával.
„Zimándy Ignác nyújtott be határozati javaslatot, hogy a keresztény tanulókat csak keresztény tanárok oktassák. Péchy fölteszi a kérdést: – Akik Zimándy javaslatát pártolják, méltóztassanak felállni. Zimándy föláll és jobbra néz, majd balra néz, végre a háta mögé néz, de nini, mindenki ül. Savószín szemei karikára nyílnak. Nem hiszi, amit lát. Hát le vannak ezek az emberek enyvezve a padokhoz? Gondolkozva kulcsolja össze karjait s ajka érthetetlen szavakat motyog. Talán azt, hogy Gábriel, hol vagy«?” (T. Házból [febr. 10.])
A tiszaeszlári vérvád per kapcsán abban látta az esküdtbíróság előnyét, hogy a népi ítélkezés esetén „a sakterek már éreznék a kötelet a nyakuk körül”. A felmentő ítéletet követően terjedelmes és zagyva „történészi” munkát közölt a rituális zsidó gyilkosságokról. Gyurgyák János A zsidókérdés Magyarországon c.könyvében írásait így jellemzi:
„Zimándy a zsidóság és a magyarság szembenállásának leírásakor háborús terminológiát használ (élethalálharc, tábor, ellentábor, front, katolikus hadsereg, stb.) – következésképpen úgy írja le a konfliktust, mint a háborúban egymással élethalálharcot folytató két fél csatáját…”
Munkáinak tartalma mellett közéleti szereplései sem éppen példaadóak. Még a róla – A magyar fajvédelme úttörői című könyvében – meleg hangon író Bosnyák Zoltán is megjegyzi:
„Előadásmódja szaggatott és rapszodikus, éppen a benső túlfűtött hevület következtében… Sokszor elragadta a szenvedély heve…”
Mikszáth afféle – mai kifejezéssel élve – karikatúrába illő politikai showman-nek látta.
„Honnan, honnan nem, szárnyra kelt a hír, mindig messzebb és messzebb szivárgott, hogy Zimándy Ignác fogja összetörni a zsidókat… Zimándy beszélni kezdett. Az antiszemiták ragyogó arccal hajlottak arrafelé. … A nagy test eleinte csak állt, csupán a nyelve mozgott, később a balkezét kezdte illegetni, majd sebesen forgatni, utána a jobb kezét, végre a ballába mozdult meg, a pad alatt toporzékolt és dobolt vele, végre ugrált, szemei kidülledtek, szájából messze szétfrecsegett a nyál... A homlokáról nagy izzadtságcsöppek gurultak alá. Mikor pedig a bécsi kofa-jelenetet produkálta, igazi kalamajkát kezdett járni... Falrengető kacaj hangzott szerte, a képviselők majd hanyatt dőltek nevettükben, Wahrmann arca mennyei örömtől tündöklött, Péchy a jelenet élvezetébe merülve, elfelejtette a csengettyűt megrázni. De eszébe juttatta Tisza Kálmán, ki megbotránkozva elsőnek távozott a teremből.” (T. Házból [okt. 19.])
Mulatságos, de cseppet sem veszélytelen figura volt ő. Minden helyi jótette mellett is. Éppen ez az az ellentmondás, amit nem lehet elhallgatni, és amiből le kellene vonni a megfelelő következtetéseket.
Szomorú, de az újkori magyar demokrácia első önkormányzati ciklusa törökbálinti képviselőinek a fentiekről tudniuk kellett. Arról is, hogy az általa alapított iskola részben lapja, az antiszemita Ébresztő Hangok bevételéből keletkezett. Hogy amikor ezt az iskolát róla nevezik el, milyen mellékízzel terhelt folyamatosságot állítanak vissza…
Tudták, de legyintettek.
Ám ez a legyintés – sem akkor, sem most – még akkor sem lenne rendben, ha egy Törökbálinti Glóbuszon élnénk.
