Így jár az, aki a nyilvánosságot választja, „teregetni kell a szennyest”, ha tetszik, ha nem. Olvasva Szedlay képviselőasszony reagálását a cikkemre, ismételten arra világított rá, amelyet eredetileg is éreztem. Na persze az ember szubjektív lény, így könnyen eshet abba a hibába, hogy csak a saját szemszögéből látja a történéseket. Valószínűleg ez az oka, hogy a képviselőasszony népmesei elemekkel „tarkította” mondandóját. A történet szerinte a „gonosz polgármesterről és a még ennél is gonoszabb bizottsági tag összeesküvéséről” (copy by Szedlay) szól. Megjelenik a három, mint meseszám, ugyanis háromszor kaptam kérdéseket - kétszer bizottsági ülésen, egyszer testületi ülésen, - és állítólag nem adtam választ a kérdezni nagyon szerető képviselőasszonynak. Szerencsére az ülésekről hangfelvétel készült, így szó szerint meghallgathatóak az általam többszörösen elmondott feleletek.
Cikkében a gyerekkereskedelem vádja ismét felvetődött. Azon az ominózus bizottsági ülésen, Szedlay Gyöngyi első mondatai között hangzott el, nem kérdésként - ahogy ő állítja - hanem kijelentésként, hogy „aggályos” az örökbeadással kapcsolatos szakmai megközelítésünk, mert az a „for profit” lehetőségét veti fel. Kérem, ha nem emlékszik, tessék meghallgatni a magnófelvételt!
Természetesen, három a magyar igazság és egy a ráadás alapon, szívesen válaszolok minden kérdésre negyedszer is, különösen, ha azok szakmai jellegűek. Ha már lúd, legyen kövér,
levelezgessünk!
Válaszoltam, de ismét megteszem, miszerint úgy lehet a mostani intézményi költségvetéshez képes pénzt megtakarítani, hogy az alapítvány rendelkezik saját humán erőforrással, így könnyebben tud gazdálkodni szakmai tudásával, nem beszélve a lehetséges támogatói körről.
Persze, ha most jól elgondolkodom, lehet, hogy kevesebb önrészt kellene vállalnom, mivel az a négy–öt képviselő, aki „gyanúsan” nagy üzletet lát benne, talán egy esetleges változtatásnál utána számolna, és látná, hogy a pénzügyi rész kizárólag rezsiköltséget, a kötelezően alkalmazott munkabéreket és járulékait fedezi. S ha már itt tartunk, ennél a hatalmas szociális ellátásból fakadó „nagy üzletnél”, kérem tisztázzuk már azt a fogalmat, hogy privatizáció. Az intézmény civil szervezet által történő működtetése esetén nem lesz más tulajdonos, marad továbbra is az önkormányzat. Elvenni nincs mit, csak hozzátenni, eszközöket, szolgáltatást stb. Egyébként is: alapítvány megszűnése esetén, - a törvényi szabályozottság szerint - más hasonló tevékenységet folytató civilszervezeté (mi ezt választottuk az alapításnál) vagy a magyar államé lenne az alapítvány vagyona.
Nézzük tovább a népmesei elemeket: „Urbán Erika egy korábbi ciklusban a mai Szent Flórián-os képviselők frakciótársa volt”- írja Szedlay Gyöngyi. Azok a boldog „békebeli idők” …1994-1998 között, amikor független képviselő voltam, még szó sem volt frakcióról, pártoskodó harcról. A 2001-ben alakult Törökbálintért Egyesület (amely felvette a Szent Flórián nevet ) tagjai közül, pedig, csak egyikük volt a képviselőtársam.
Egyébként meg nem értem, miért végig az alapítványunk ajánlatát taglalták, akik ezzel nem értettek egyet, hiszen attól kezdve, hogy eldőlt a közbeszerzési pályázat kiírása, már semmi jelentősége nincs az alapítványunk által beadott anyagnak, arról már ne is ejtsünk szót, hogy nem intézményvezetői állásra pályáztam, hanem fenntartóira, így sem előtte, sem utána szóba sem került részemről az intézmény jelenlegi szakmai munkája, és a jelenlegi dolgozók sorsa.
Fontosnak tartom.(...ejnye-bejnye működik a saját egóm...) a Közbeszerzési pályázati kiírást 13 (9 FIDESZ-es, 3 Szent Flórián-os és 1 CiF+MSZP-s) képviselő szavazta meg, amely döntést követően a képviselőasszony asszony azt írja, „kíváncsian várom, hogy azt is megszavazzák-e, hogy pályázat nélkül átvehesse a Sorsunk és Jövőnk Alapítvány a Családsegítő Szolgálat feladatkörét”.
Azért ez már nem volt szép, mert túl megy a mesemondás és a saját szubjektív megítélés határán.
Végül térjünk rá a számomra legfontosabb kérdésre, amely a „civilséget” jelenti és Szedlay Gyöngyi cikkében ezután kérdőjel került. Attól vagyok az előbbi kategóriába sorolható, hogy saját erőből, belőlem fakadó motiváltságból létrehoztam az alapítványunkat. Az első perctől kezdve hiszek abban, amit csinálok és ez boldog, kiegyensúlyozott emberré tesz. Örömömet látom abban, hogy olyan szakemberek vesznek körül, akik elhivatottak. Nem érdekel, hogy a kollégáim közül melyik milyen pártállású vagy vallásos, esetleg ateista. A legfontosabb, hogy amit csinálnak, azt jól csinálják! S mitől vagyok még civil? Szeretettel és köszönettel fordulok minden olyan támogatónkhoz, adományozónkhoz, aki bármilyen segítséget nyújt a nálunk lakó gyermekeknek, felnőtteknek. Nem kérdezem meg, hogy jobbról vagy balról fordult-e be az utcánkba, vagy esetleg egyik oldalon sem áll, mert nem érdekel. Nem teszek különbséget aközött, hogy egy nyugdíjas néni havi kétezer forintot utal vagy egy vállalkozó több millió forintos beruházással segít. Az erkölcsi érték minden esetben ugyanakkora. Nem „bújok” egyik egyházhoz sem, mert ugyanúgy fejet hajtok a budaörsi Kőszikla Baptista Gyülekezet előtt, akik műsorral és ajándékokkal kedveskedtek, mint a magyarországi Mormon Egyház előtt, akik most kezdenek bele egy többmilliós felújításba.
Legfőképpen, pedig azért vagyok civil, mert megengedhetem magamnak azt, hogy szabadon gondolkodjak a politikáról, de semmilyen vonatkozásban nem kell alárendeltjévé válnom.
Most már azt is tudom, jól tettem, hogy az első bizottsági ülésen nem hagytam ott az egész
rosszul beállított, félreértelmezett helyzetet, hiszen hol van már az a kérdés, (ha egyáltalán volt valaha is!) hogy szakmai megközelítés. Nem szabad elsunnyogni, megijedni, különösen akkor, ha tiszta lelkiismerettel és teljes őszinteséggel vállalom az érveimet.
Így volt, de sajnos nem mese volt.