Mindent a vevőért? Egy nagy frászt! Mindent a lehető legalacsonyabb költségekért, a lehető leggátlástalanabb és a német tulajdonosok és részvényesek legnagyobb profitja érdekében. Így helyes és igaz a kiírás a METRO üzleteibe. Egy másik felirat szerint. „Profik vagyunk!” hirdetik magukról fellengzősen. Szerintem meg hót amatőrök, akiknek csak arra van eszük, hogy a vevő bemenjen, kapirgálja össze magának az árút polcokról, menjen a pénztárhoz, fizessen és távozzon békében. Legközelebb csak akkor lássuk, ha majd ismét hozza a pénzét. A műszaki eszközökről pontos szakmai ismertetést sem kaphat, mert szerencsétlen, alacsony béren kuliztatott alkalmazottak sem értenek a dolgokhoz. Kipróbálni valamilyen becsomagolt eszközt? Na, azt aztán már nem. Ilyenekkel nem vesződik a METRO. Ott a garancia s, ha elromlik, pl. egy nagy hűtő, vagy mosógép, televízió fogja a kedves ügyfél és vigye szépen szervizbe, vállalva persze a szállíttatás költségeit.
Miután az árúval, azaz a becsomagolt zsákbamacskával elhagyta a pénztár demarkációs vonalát, csináljon a termékkel, amit csak akar.
Az alábbiakat nem álmodtam, megéltem. Elmentünk a METRO-ba – közel van – körülnézni mivel új hűtőszekrényt kellett vennünk a lepusztult helyett. Nézegettük, kiválasztottuk, méretben, árban is nagyjából megfelelt. Másnap visszamentem a kiválasztott gépet megvenni. Az, hogy majd félóra eltelt, amíg végre rá tudtam bökni a termékre: ezt szeretném, megértem. Egyetlen ember volt a környéken, akihez szólni lehetett! (Annyi munkabérrel azért mégsem lehet terhelni a cég hasznát, nem?) Végre meghallgatásra talált a kérésem. Az alkalmazott közölte: hozzak egy nagy kocsit, ő majd kihozza targoncán a raktárból, átteszi erre a nagykocsira, én szépen odatolom a pénztárhoz, kifizetem, majd a kijáraton kitaszigálom, szép nagy kört leírva a bejáratnál lévő vevőszolgálathoz viszem és ott a speditőr szolgálattal elintézem a szállítást.
Ekkor kissé feljebb húzódott bennem a higany. Kerestem az igazgatót, akit momentán nem találtak, de hangosbemondó riasztására előkerült. Az iroda bejárata felett ékeskedett egy méretes tábla, rajta a kiüresedett szlogennel: AVEVŐÉRT VAGYUNK! A kölcsönös és tartózkodó bemutatkozás után, kérdem a vezetőt: - Mondja már meg ugyan, nem akarják levenni és szemétre hajítani ezt a táblát. – ránéz és hetyke pökhendiséggel odaveti, hogy: nem!
Ezután néhány szóban elmondtam az esetet, majd közöltem vele, hogy: - az üzlettérben van egy másik tábla is, azt is nyugodtan kidobhatnák.- amelyik öntelten hirdeti: profik vagyunk. Mondtam neki, hogy azt a táblát is bátran levehetik, mert ilyen dilettáns társaság nincs se közel, se távol. Valamit még motyogott, hogy ők valami (nem értettem) raktár, diszkont ilyen olyan áruház. Közöltem vele, hogy a környéken nem egy hasonló „pócos bót” is van, de ha ott veszek valamit, azt saját szállítójuk házhoz is viszi. Na, viszontlátásra. Dühösen kirobogtam.
Közben az eladó már rá is tette az én kocsimra az árút. Na szépen taszigáltam a kassza felé a dolgot, nem láttam ki mögüle (valószínűleg én voltam hülye, mert húzni kellett volna nem tolni), persze neki is toltam egy oszlopnak, végül mégis megérkeztem valahogy a pénztárhoz. Fizettem, akarom kitolni, nem fér ki az ajtón. Nesze! Szerencsére volt ott valami felvigyázó, aki látta, hogy tolni is meg dönteni is elég bajos lenne egyszerre és készséggel segítségemre sietett, megdöntötte a hűtőt – kétszer, mert hogy két ilyen alacsony bejárat volt. Ezután vagy félszáz métert „kocsikáztam” ismét a bejárathoz, ahol természetesen szintén alacsonyabb volt az ajtó, itt meg be nem fért be. Otthagytam a bejárat előtt - s, miközben persze szüntelenül szemmel kellet tartanom – betértem egy jó szóra a spedicióhoz. Elintéztem a megrendelést, név, cím stb. – közben kiderült, hogy a szállítók nem ez a cég, hanem egy másik cég, közük sincs a METRO-hoz. Szóval hosszú, na. Közben mesélem a kalandomat vezetővel, bocs az igazgatóval, hogy milyen félvállról kezelte felszólalásomat. Mire mondja a hölgy: - hát, képzelje, akkor hogyan bánnak a minimálbérhez közeli fizetésért az itt dolgozókkal. Képzeltem. Szóval miután lepapíroztuk a megrendelést, mondja az alig 45 kilós, másfél méter magas kis nő: segítenék-e neki a raktárba vinni a hűtőt, mert egyedül nem bírja. Már többször szóltak, hogy nem bírják egyedül, de a válasz az volt, ha nem tetszik, nem muszáj itt dolgozni! Nyeltem egyet és segítettem a törpe asszonynak a raktárba (ahol természetesen alacsony volt ajtó, sőt a mennyezet is) rángatni a portékát. Nem akarom a dolgot széljegyzetekkel kommentálni, az olvasó vonjon le következtetéseket.
Ha a METRO Törökbálintra adózna, akkor kinyitnám a számat? Az hiszem igen.