Ez a történet úgy kezdődött, hogy a BEAC-ban a bajnokság befejezése után is összejártunk focizni, elvettem a labdát a cselezgető Gy.-től, aki hátulról rávetette 80 kilóját a jobb lábamra. Futás közben az ilyesmi ritkán esik jól, és persze ezzel a nyár nagyobbik részére el is helyezett a II. ker. Kapás utcai első emeleti lakás mélyére. Habár nem panaszkodhattam, közel a rendelő, egyszerű volt a gipszet cserélni.
Gy.-nek lelkiismeret furdalása lehetett, mert bár nem voltunk barátok, időnként felszaladt hozzám. Fűzögetett, hogy felépülésem után menjek focizni Törökbálintra. Ő biztosan ott folytatja. Kapus poszton éppen üresedés van - bíztatott. Hóbortos történetet mondott el arról, hogy a focisták puccsot szerveztek, ami azonban néhányukat maga alá temette. Engem már be is ajánlott a távozásra kényszerített portáskolléga helyére, ha majd még véletlenül tudok járni, menjek ki, nézzem meg a csapatot. A vezetők nagyon lelkesek. Gy. tudott mesélni, elbeszélése nyomán egy cseh vígjáték bonyodalmai bontakoztak ki, először ez vonzott és persze hosszú volt nyár. Elviselhetetlenül hosszú.
A megszállottaknak ugyanis tudvalévőleg két típusa van. Az egyik legszívesebben a homlokára ragasztaná kiféle-miféle, ezzel kell, ezzel fekszik, szenvedélye minden gondolatát kitölti. Ám pont emiatt eljöhet a döntő perc, amikor kiderül róla, hogy mégiscsak képes valamiféle számító önmérsékletet gyakorolni, magyarán nem is olyan bolond, mint amilyennek kinéz. A másik típus látszólag teljesen normális. Ha például agyonrúgják nyár közepén, hogy még a fekvőgipszet is váltogatni kell rajta, anyja dohogására, „abba kéne már hagyni azt a rohadt futballt!”, egyetértően hümmög. Amikor a szép, kedves, keményen dolgozó Zs. tesz célzásokat arra, hogy az időt értelmesebben is el lehet tölteni, minthogy így, lakásban kínlódva, továbbá a Vízművek elleni rangadóra készülve, elismeri, teljesen igaza van. Hiába, az ember fejlődik, érik, olykor éppen megpróbáltatások kellenek ehhez, ábrándoznak körülötte, a józanok és avatatlanok. Ám ekkor, amint a nyári utca forgatagában kipróbálta vakítóan fehér járógipszét, megszólal: Príma, akkor holnap kimegyek a Törökbálint-Hévizgyörk meccsre… Törvényszerű: Jézusom, te teljesen hülye vagy!!!, nyöszörgi egy közeli, kedves, ám furcsán megnyúlt arc.
Zs. angyali volt, nagyon rendes lány. Elkérte az apja Daciáját, vasárnap délután azzal törtünk a furcsa nevű település felé. „Törökbálint.” Hollétéről első blikkre annyit tudtam, hogy autópálya mellett kell keresni. Már gyerekkoromban is viccesnek tűnt ugyanis a falu elnevezése. Egy teljes személynév, se több, se kevesebb. Nem tudom, van-e másik ilyen, mindenesetre egy Petőfisándor vagy Kossuthlajos feltűnt volna. Zs.-nek szenzációs ösztöne volt az ilyesmihez, az autópálya közös kivezető szakaszának végén jó irányba kanyarodott. Így az M1-en jöttünk, nem ejtettük útba mondjuk Érdet, ami nyilván további feszültséget szült volna. Zs., a vidéki meccsnézés melletti állhatatosságom miatt ekkor már jelentős hézagokkal társalgott. De kihozott.
Megérkeztünk. Ő sziszegve kerülgette a csalinkázó bicikliseket, én kedvtelve nézegettem az augusztusi kánikulában lustán napozó kerteket, majd megjelent a horizonton egy barátságos, nagy zöld süveg, domboldalféle, ami felé az út egyenesen tartott. Míg meg nem gondolta magát és merészen jobbra nem vágott, nagyjából Gy. (mint utóbb kiderült, közel sem tökéletes) vázlata szerint. Az út klassz volt, amolyan „hű, ez jól néz ki”-formákkal, amire egy-egy nem is olyan fájdalmas „ühüm” lett a válasz. Harangláb, kocsma, mindez megvan. Ebben az utcában van a pálya, egyszerű ez, mint a pofon.
Zs. nem szólt, tárgyilagosan azt a valamit vizsgálta, amiről ma már tudom, hogy a Kazinczy út eleje. Viszont ott akkor éppen gázt fektettek. Félembernyi magasságú földhányások és félautónyi mélységű kráterek váltogatták egymást. Bocs, de ezt nem!, közölte határozottan. Semmi gond, begyalogolok, vontam vállat és kiszálltam. Másik utca? Á, hagyd! A pálya az utca végén van, de elég messze, informált árnyas faasztalok mellől az italbolt törzsközönsége. Nem baj, úgy is sokat voltam négy fal között, legyintgettem, Zs. megunta a makacskodásomat, elbúcsúzott és elhajtott.
Addig a délutánig volt egyfajta képem az utca végén elterülő focipályák kellemességéről, játszottam Szolnok megyében, Abádszalóktól Cserkeszőlőig. Ám ez a soron következő élmény hatására alapvetően megváltozott. A száraz tény tőmondatban annyi, hogy a feltúrt Kazinczyn, friss járógipszben, pár hét bezártság után harmincvalahány fokban gyalogolva, mászva, ugrándozva sikerült élve eljutnom a Flóráig, (ami mennyi, vagy jó két kilométer?), de hogy ez így lesz, arról e „séta” során nem mindig voltam meggyőződve. Vannak dolgok, amelyek olyan ígéretesen kezdődnek, hogy már ettől szinte felejthetetlenek. Ilyen volt ez a különös törökbálinti utca is: a falusi házak körüli vasárnapdélutáni csönd, a virágágyás és a szőlőlugas látványa a kerítésen át, a verandán pihengető család. Mint a nagyszüleimnél, a Jászságban. Ám nincsen olyan ígéretes kezdés, ami egy idő után ne fordulhatná át rémálommá, ha ehhez adottak a feltételek. Először a régi temetőt elhagyva éreztem, hogy mindez remek, de már eleget láttam ebből a szép és barátságos Törökbálintból. A következő sarkon remélhetőleg ott a focipálya, de miért nem hallok közönségzajt?! A bizonytalanság első szikrájától lélekben nem vezetett hosszú út addig, hogy az út mellett akartam ledőlni, nyomban, ki rám talál, hagyjon egy jelet. Az M7-es fölötti hídon pedig, miközben a szürkés gipszcsizmámat vizsgáltam, az élet már teljesen valószínűtlen események láncolatának tűnt, melyeken a magam részéről már szerencsésen túl vagyok és ezt nem is bánom. Egykedvűségemen az Adler oázisának feltűnése se változtatott. Egy ponton túl az ilyesmi már mindegy, az ember testetlen.
Focimeccs persze nem volt. A Flóra-pályán a BLASZ-bajnokságban elkényelmesedett fogalmaim szerint focizni nem lehetett, mert annak velejárója a labdavezetésnek legalább a lehetősége. A látottak azonban legjobban a flipperre hasonlítottak. A labda ding-ding-ding, szemmel alig követhető módon cikázott, de sosem azonos színű dresszben lévő játékost érintve, majd valamelyikük belevágott egyet, bumm, fel a levegőbe. Jó az, srácok, ott van hely!, üvöltötte diadalmasan egy svájcisapkás fószer, na igen. Meccs után a játékosok koszosan bevágódtak a kocsikba, vissza a lestrapált küllemű klubházba, ahol a gondnok azzal villogott, hogy mindjárt „csinál” melegvizet.
Hú, ez akkor még nagyon falunak tűnt!
De a vezetők szemében tényleg tűz lobogott, látszott, büszkék erre az ő falujukra, Törökbálintra.
Arra a falura, ahol még nem is ismertem senkit, máris sorsom lett.