Nagy volt a vendégjárás Törökbálinton a várossá válás ünnepén, hiszen mindhárom testvérvárosunk népes küldöttséggel tisztelte meg a jeles alkalmat. Nem is álltam meg, hogy meg ne kérdezzem Herr Lütznertől, Süssen polgármesterétől, amikor Szili Katalint, az országgyűlés elnökét várva egymás mellé kerültünk a polgármester szűk szobájában. - „Hogy van ezzel a sok ceremóniával, nem unja még?” Sejthettem, udvarias válasszal tért ki a nem túl tapintatos kérdés elől, hogy mint polgármester, ehhez már eléggé hozzáedződött. A férfiak ünnepi öltözeténél elmaradhatatlan a zakó és a nyakkendő ilyenkor kötelező, ami egy álló napon keresztül ebben a 37 fokos kánikulában nem kis erőpróba, hiszen mi asszonyok is majd elaléltunk lengébb toalettjeinkben.
A német vendégeket még 21-én is jól tartották a vendéglátók. Érthető, mégis csak egy sváb faluból nőtte ki magát Törökbálint (Großturwall, azaz Nagytorbágy) várossá. Schmidt Jánosnak, a Sváb Egyesület elnökének is akadtak kedves német vendégei, akiknek a tágabb magyar vidékből is szerettek volna némi kis ízelítőt adni, ezért csak 22-én látogathattam meg otthonában a halk szavú, szelídarcú valamikori tervező gépészmérnököt. A falakat könyvek borítják, előttük Kovács Margit kerámiaművész egyik tanítványának mestere stílusára hajazó bájos menyecske figurák derítik a szemet.
Percig sem titkoljuk, hogy szeptemberi számunkban monomániásan mindenkit arról faggatunk, gondolta volna-e, hogy 2007-ben már egy városban fog élni. Különösen érdekes ez a kérdés nemzetiségi oldalról.
Tudjuk a település történetéből, hogy a 18. század elején csak néhány rác család élt itt, majd előbb a jezsuiták hoztak ide vagy 33 német családot (Ausztriából és Bajorországból), később Mária Terézia és fia, II. József uralkodása alatt egyre több német család kapott itt földet, hogy megalapozza a török megszállás alatt elnéptelenedett vidéken a saját életét. 1920-ban a svábok a falu népességének 76%-át adták, a magyarok igen csak kisebbségben voltak. A szorgalmas német családok majd 3 század alatt egy virágzó, jómódú, szép kis falut teremtettek, ami hangulatos kocsmáiról, fürdőjéről és balzsamos levegőjéről volt híres. Schmidt János – Jani éppen egy éves -édesapja ’36-ban, 4 500 pengőből házat épít a mostani Deák Ferenc utcában, ezt bővítik később, hiszen azóta a harmadik generáció él már ott.
Beszélgetésünkben megkerülhetetlen az 1946-os sorsforduló, az a nemzeti gyalázat, amikor éppen azokat az embereket telepítik ki, akiknek többek között Törökbálint is a mai létét köszönheti. Az a bizonyos Rücksiedlung (visszatelepítés –szerk.), ahogy tapintatosan a szégyenteljes aktust a kitelepítési parancs németül megfogalmazza, holott erre a megbocsáthatatlan eseményre jobb szó lenne a német Vertreibung (elűzetés) szó. Aki a ’41-es népszámlálásnál németajkúnak vallotta magát, az a vagonba került.
Előkerül Schmidt János relikviái közül két, Németországban kiadott kalendárium (dr. Ludwig Leber adta ki), amiben szívszorító képek örökítik meg a kitelepítés mozzanatait, többek között azokat a vagonokat, amikben a 100 kg-os batyukba kötözött élettel elindultak a bizonytalanba. Némelyik képen elolvasható egy-egy felirat, amit a Magyarországra való visszatérésben még akkor is vakon reménykedő hontalanok a vagon falára írtak: „Wir bleiben trotzdem Ungarn! (Azért mi mégis magyarok maradunk!); „Wir kehren doch zurück!”(Még visszajövünk!). Schmidt-ék szomszédjait, Führingeréket is elviszik, mutatja János a Terézről már kinn készült képet a kalendáriumban. S ezek az emberek ott is megteremtették az otthonaikat, felnevelték gyermekeiket, eltemették szüleiket tisztességben. Még arra is maradt elég erejük, hogy törődjenek a Bálinton maradottakkal, hiszen életük egy része oda köti őket ehhez a dombok ölén rejtőző kis faluhoz.
Ebből a perspektívából meg különösen nehéz elképzelni a mai városavatást. Pedig ahogy Szili Katalin az ünnepi beszédében bölcsen mondta, ez csak az itt élő embereknek köszönhető. És ezek között nem akármilyen helyen vannak a Zeiss-ek, a Gelmar-ok és sorolhatnám, mert hosszú a kitelepítettek névsora. De ott vannak az itthon maradottak, akik ápolják a sváb kultúrát, próbálják elevenen tartani a helyi sváb dialektust, de ott vannak a Hergelaufene (svábul Her’klaufene), azaz a „jöttmentek”, a későbbi betelepülők, egyszóval mindazok, akik tettek ezért a településért.
A 92 éves, valamikori kitelepített Czinszy néni is megtisztelte ünnepünket. Meséli Schmidt János, hogy úgy váltja át a beszéd fonalát németről magyarra, hogy közben észre se veszi. Ennyi év után is természetesen szalad ki száján a magyar szó, és ha a tv-ben egy-egy sporteseményen egy magyar győzelem nyomán felcsendül a magyar himnusz, azt még ma is felállva hallgatják meg.
Nem kívánok országunknak jobb magyarokat, mint ez a kedves sváb asszony, és ha ilyenekké válunk, akkor a valamikor virágzó sváb faluból egy szép, ápolt kertváros lesz itt valahol Magyarországon, Európában.