Mostanában többen is kérdezik tőlem, mint a rendszerváltás előtti törökbálinti döntéshozók egyikétől, hogy annak idején nem merült-e fel a várossá válás gondolata.
Igen, de soha nem hivatalosan, csak az óhajok, vágyálmok szintjén. A döntések ugyanis nem itt helyben, hanem a járási, ilyen ügyekben inkább megyei szinten születtek. Ötéves és ezt lebontva éves szinten a települések megkapták, hogy mennyiből, mikor, hol és hogyan akarjanak fejleszteni, gazdálkodni. Azért is szerettük volna várossá válni, mert a városok számára olcsóbb volt az elektromos áram, nagyobb pénzek jutottak, önállóbb, stabilabb volt a gazdálkodás, mint egy községben vagy faluban.
Minden év elején a Járási Hivatalba invitálták a községek tanácselnökeit, párttitkárait. Öt-tíz perces váltásokkal a vezetők „színe elé járultunk”, és megtudtuk, mit akarunk. Érd és Budaörs várossá válása érintett bennünket leginkább. Érd azért, mert akkor lényegesen fejletlenebb volt infrastruktúrában, ellátásban, de területe, lakosainak száma kényszerhelyzet elé állította a járási megyei vezetőket. Budaörsöt a megyei pártvezetés megalomániája emelte városi rangra. Ott akarták kialakítani Pest megye regionális központját. Volt olyan ötéves terv – akkor még így hívták- mikor a budai járás 17 településéből Budaörs kapta a fejlesztésre fordítható pénz kétharmadát, a maradék egyharmadon osztoztunk tizenhatan.
Mindezek ellenére Törökbálinton épült orvosi rendelő, beindult a gáz és csatornahálózat kialakítása, épült egy iskola a Köztársaság téren, ABC a Baross utcában, bölcsőde a Kazinczy-ba. A Rudák telepi nagycsaládos lakótelep minden anomáliája ellenére sok olyan családnak adott otthont, akik önerőből sose jutottak volna emberhez méltó körülmények közé. Felújult a Dózsa utcai iskola tetőzete, stb.
Természetesen lett volna igény többre, másra is. Katasztrofális volt a vezetékes vízellátás, a Köztársaság téri iskola évekig működött telefon nélkül. Akkoriban a mobiltelefont nem ismertük. Süssennel a kapcsolatfelvételt Gigler József sutyiban, a felső vezetés tudta nélkül kezdhette csak el. A lakosságnak akkor is volt igénye, véleménye és minden ellenkező híresztelés ellenére, el is lehetett mondani. A falugyűléseken – most közmeghallgatásnak hívják – nem győztük szajkózni: igaza van, de nincs rá lehetőség.
Szóval a mostani, „sokan vagyunk, majd mi megmondjuk” potentátok sokkal könnyebb helyzetben vannak, mint az akkoriak.
Nagyon jó, hogy város lettünk Azért is jó, mert most nem kényszerből, nem a felsőbbség kegyeiből. Talán, ha jobban megbecsülnénk egymást és városunkat, ha a politika nem nyomná rá a bélyegét mindenre… és ezt a gondolatsort ezúttal nem folytatom.
Múltkoriban a Kálvária dombon sétáltunk, körbe tekintve sokadszorra is kibukott belőlem: szeretem Törökbálintot! És ha valaki itt befejezetlennek érzi ezt a vallomást, gondoljon arra, hogy a várossá válás sincs még befejezve.