Ficsór Bálint:

Elűzve a szülőföldről

Megint itt van február eleje, amikor emlékeznünk kell a II. világháborút követő, alig 10 hónap béke után, a kitelepítés szörnyű eseményére. Az alábbiakban a Süssenben élő Ludwig Ferenccel és feleségével, egy 2005. nyarán készült interjú alapján emlékezünk erre a szomorú időre.

Ludwig Feri családjával 1946. februárjában gördült ki a szerelvény Budaörs állomásról az ismeretlen cél felé. Későbbi felesége - aki, a kitelepítést kapta születésnapi ajándékul - a második szerelvénnyel indult. A kitelepítést végző hatóságok nem voltak semmire sem tekintettel, még a sírásót is elvitték Feri nagybátyjának a temetéséről. Sőt az özvegy nem készülhetett fel az ismeretlen útra, egy sublót fiókba rakták hirtelenjében a vinni valót.
Feri családja egy rövid halasztást kapott, mert 12 éves öccse a Balatonon volt egy üdülőben és várták, hogy hazakerüljön, de február 18-án már nekik is menni kellett. A vasútállomáson a közösbe le kellett adni babot, lisztet, zsírt, szalonnát, húst, de abból nem láttak semmit a hosszú úton. Amíg a szerelvényük a budaörsi állomáson várakozott pár napot, jó szándékú nénikék titkos utakon –mert a faluból kivezető utakat fegyveres őrök lezárták - hozták nekik még a holmikat, amelyeket mérlegelés nélkül sikerült felvinni a vagonba.
9 napi hosszú utazás után Waiblingenbe érkeztek, ahol szétszoltírozták a szerelvény utasait, Feriék Stettenbe kerültek. Egy 300 éves épületben kapott az 5 tagú család egy nagyszobát. A háziasszony először nem akarta befogadni őket, de később, amikor látta, hogy ezeknek van holmijuk, megenyhült. Mindjárt dolgozni kezdtek az állami erdészetben, kaptak egy kis pénzt és élelmiszerjegyeket. Később Feriék Stuttgartba mentek a háborús romokat eltakarítani.
Nehéz évek voltak ezek a háborúban lerombolt Németországban. Az első télen, ami krumplit kaptak, az megfagyott. Feri édesanyja ment cserélni a bajor parasztokhoz. Ő még akkor törökbálinti népviseletben járt, egy szép díszes hátikendő volt rajta. Az megtetszett nekik, ezért kapott egy kis élelmiszert.
Feri felesége azt mondta el, hogy a nagy ínség idején mentek a nagymamájával a bükkfa termését összegyűjteni az erdőbe, mert abból étkezésre alkalmas olajat lehetett sajtolni. Nyáron még kalászt is gyűjtögettek a learatott gabonatáblákon.

Pár év után, amikor bejött az új márka, némileg javult a helyzet. Feri 1947-ben gyárba került és apja is el tudott helyezkedni, mint szobafestő. 1951-ben építkezni kezdtek, hogy legyen saját házuk. A fiatalok hamar beilleszkedtek, de az idősebbek évekig reménykedtek abban, hogy hazakerülnek. Feri apja úgy érezte, hogy őket gyökerestül kiszakították Törökbálintról és abban bízott, rövidesen jön a rendszerváltás, és akkor haza mehetnek. Nem tudott igazán átállni akkor sem, amikor már jobbra fordult az életük, mert úgy érezte, az embernek az az igazi otthona, ahol született, ahol az anyanyelvet beszélik, ahol a megszokott közössége van. Ha jött egy ünnep, a szülei arról beszéltek, hogy ez milyen szép is lenne Törökbálinton. Amikor aztán jöttek a Rákosi időkben a rossz hírek az itthonmaradottaktól, hogy „a jó Istent is magatokkal vittétek”, akkor már a hazatelepülés reménye is elszállt.
Az itthon maradt öccsük élete tragikusan alakult, mert amikor át akart szökni a határon, hogy együtt lehessen a családjával, elkapták. Keményen megvallatták és 3 vagy 4 éves kényszermunkára ítélték Brennbergbányán. 1956-ban, amikor nyitva volt a határ, a forradalom alatti kéz és lábsérülése miatt nem tudott kimenni Németországba. 1960-ban, az apja temetésére csak úgy kapott útlevelet, hogy egy családos ember itthon garanciát vállalt a visszatérésére. Ezért hiába marasztalták, az engedélyezett idő végén visszautazott Magyarországra.
Feri szorgalmas munkáját megbecsülték. Előbb egy kertészetben dolgozott, majd behelyezték egy kertészeti boltba. Talán Feri is élte volna a német fiatalok könnyelműbb életét, de édesanyja a Törökbálinton megszokott spórolás miatt Ferit is arra nevelte, hogy takarékoskodjon. Így tudtak újból házat építeni a mamával. Sőt édesanyja azt sugallta neki, „vigyázz, hogy törökbálinti legyen a lány, találsz majd valahogy egyet” és Feri- ha nem is túl hamar – megtalálta a törökbálinti lányt Rézi személyében. Süssenbe kerülve egy kicsit otthon érezhették magukat, hiszen oda sok törökbálinti került.
Volt, akit messzebbre dobott a sors, Rézi nővére férjével Venezuelába került, ma is ott élnek. Bárhova is kerültek a kitelepítettek, nem felejtkeztek el szülőfalujukról. Pásztor László Kanadában elérte azt, hogy ahol ő élt, legyen egy utca Törökbálintról elnevezve.
Befejezésül elmondom, hogy Feri idézte a hajdani Magyarországon élt német nyelvű költő, Ludwig Uland versét, amellyel azt akarta elmondani, hogy bár otthon német iskolában kezdte a tanulást, de nem azt nevelték beléjük, hogy te csak német vagy, ha az anyanyelved német is, de a szíved az magyar.