(-te):

„Itt nem mindig győz a jó a végén…”

Ifj. Sípos Gyula Valóság című verséből kölcsönöztem a fenti sort, amellyel első lett korosztályában az MMMH-ban meghirdetett vers- és elbeszélés írási versenyen. Igaz, hogy ez egy megosztott első hely volt, de a díj végül is egy családban maradt, hiszen Péter öccsével osztozik rajta, aki egy elbeszélésével vívta ki a zsűri elismerését.

Gyula a Zimándy után – ahol azért rendesen aratta a díjakat a próza és versmondó versenyeken – a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium diákja lett (ez a Villányi úton van, és a rendszerváltás előtt itt a jó iskolának tartott József Attila gimnázium volt). Most másodéves.
Robi atya, az osztályfőnöke az egyetlen paptanár az osztályában, a többi tanár világi. A reáltantárgyak érdeklik jobban, ezek kapcsán is a technika világa, ennek ellenére egyenlőre inkább a humán tárgyakból domborít. Az, hogy aztán merre tovább, ez ma még nyitott kérdés.
Gyula hívő fiatalember, ahogy mondani szokták von Haus aus, egyébként saját meggyőződése okán is. Kisgyermek kora óta az István atya körül szerveződő katolikus ifjúsági közösség tagja, ma is oda tartozik.
Rendszeresen jelen van az István atya szervezte nyári táborokban, amelyekről többektől már olyan sok érdekeset és vonzót hallottam.

Nem először tapasztalom meg, hogy milyen vagány, nyílt szívű, őszinte kis emberek kerülnek ki István atya nyájából, igazán jó pásztora lehet híveinek. Kérdezem is a mosolygós, nagy kékszemű „alanyi költőt”, lenne-e valami ötlete azoknak a törökbálinti „fenegyerekeknek” a megszelídítésére, akik szisztematikusan összetörik és összemázolják a buszmegállókat, vagy jobb szórakozásuk nem lévén felgyújtják a szemétgyűjtőket. – El kellene szigetelni őket egymástól. Ha egy bandavezérnek nincs követője, akkor banda sincs. - Bingó! Kőkemény logika. Ez tényleg jól hangzik, csak a kivitelezésében érzek gyenge pontokat, például kiket nyerhetnénk meg ehhez a vállalkozáshoz?
Faggatom tovább a fiatalembert korosztályának kedvenc időtöltéseiről.
Megtudom, Gyula módjával internetezik, Péter öccsére ez már nem annyira igaz. Amikor a most divatos csetelésről (írásos párbeszédek az interneten keresztül), fórumozásról kérdezem, meglepetéssel hallom, nem igazán jön be nála. Formális érintkezés, melynek során egy csomó ismeretlennel összejössz a hálón, és nem is juttok tovább a közhelyeken túl egymás megismerésében. „Háj, mi van? – Semmi. – Nálam se. Na, akkor okés. Csá!” – na erre nem vágyik, jobban szereti az eleven párbeszédeket, igazi barátokkal. A katolikus közösségben is sok olyan partner van, akikkel a legintimebb ügyeket is meg lehet tárgyalni, amit talán egy szemérmes kamasz az egyébként meghitt beszélgetésekbe vonható szülőkkel sem tenne.
Gyula egy háromgyerekes értelmiségi családban él, gondolom, nem veti fel őket a sok pénz. Utalva versében a „ha jó helyre születtél” mondatra, megtudom, az ő osztályában is van egy csoport, amelyik a trendi cuccok miatt menő, felveti őket a pénz, de mégsem ez az osztályhierarchia csúcsa. Azt három badis srác birtokolja, ők a top. Az észbeli képességek, a szorgalom mostanában nem igazán trendi.
Gyula verset akkor ír, amikor tök üres az agya, ezt meg úgy értsük, hogy éppen nem foglalkoztatja semmi. Csak ül, áll vagy fekszik, és néz a fejéből kifelé.
S egyszerre valamiről beugrik a fejébe egy rímes gondolat, amit sajna, ha nincs papír és toll a közelben, gyakran el is felejt. Amikor úgy vélekedem, ez a Valóság című vers elég pesszimisztikus jelenképet érzékeltet, kölykös mosollyal megnyugtat: ez lényegében egy optimista vers, mondhatni „indirekt közelítése a vidámságnak”. Ám legyen! Hát akkor lássuk: