Sziráki András:
Az Önző Óriás
Mi legyen ebben a kamasz
módjára hirtelen megnyúlt nagyfaluban a srácokkal?
A református ovi pár éve még csak a térképen vándorolt, a nemrég készült gördeszka-pálya viszont ténylegesen útra kel. Megy, egyelőre nem a levesbe, csak ki, a fenébe. Minél messzebb attól, ahol emberek laknak, mivel zajos. Az Óvoda utcán túl, az Óperenciáson
innen, a Dulácskán, a senki által sem használt körforgalomnál találtak neki helyet. Ez
a tenyérnyi terület még önkormányzati tulajdonban van, nem úgy, mint a jelenleg zöldellő rétnek tűnő környezete, melyen számos településkörnyéki sorstársához hasonlóan
rajta fehérlik már a kereszt, elfogadható
paraméterekkel beépítésre
vár.
Itt azonban a
srácok futtathatják a görgőket,
ugrathatnak, ma még nem zavarnak
senkit.
Legfeljebb egy pillanatra elgondolkodhatunk
azon: mi az üzenete annak, ha kipateroljuk
őket a mezőre?
Jó, ez persze egy kényszermegoldás,
és senki sem azért él kertvárosban, hogy
ne legyen teljes a kényelme…
És hát igen, a srácokkal időnként gond
van, például az, hogy ők is összejönnek,
dumálnak, hülyéskednek, ebben eléggé
ránk ütöttek. Ha innen közelítjük meg a
dolgot, még gördeszka nélkül is elég
hangosak. Márpedig ez, a szomszédok
számára nem kívánatos hang- és egyéb
zavaró hatás, a folyamos terjeszkedése
ellenére egyre jobban összeszűkülő Törökbálinton
érzékeny pont.
Kicsi a tér.
Bár az elvben mindenkié. Ám nálunk éppen
az ennek felismeréséből származó
együttélési mechanizmusok járnak gyerekcipőben:
az érdek-összehangolás, egymás
helyzetének megértése, a megállapodás és
a kölcsönösen megállapított szabályok
tiszteletben tartása. Rendszerint pusztán
győz az erősebb.
Nem meglepő, hogy ezúttal is úgy oldódik
meg a probléma, hogy a helyi illetékesek
először a gyerekarcoknak kedvezve
gondoltak egyet, majd a környékbeli lakosok
dühtől vöröslő fejét látva, nem sokkal
később egy másikat. Gördeszka-pályát létesíteni
Törökbálinton ugyanis nem egyszerű
vállalás. Borítékolható a környezeti
konfliktus. Bár hogy a helyzet nem eleve
reménytelen, azt mutatják az akár a
nagyvárosi betonházak között is megférő
pálya-társak.
Az eddigi itteni történet viszont abban
is tipikus, hogy nem ebbe az irányba halad,
hanem a „nyomás a senki földjére!”
felé. Jött egy jó ötlet, amihez hozzárendelődött
egy nem is kissé leegyszerűsített
megvalósítás. Elvégre mégsem valami nagyon
komoly dologról lett volna szó, leginkább
arról, hogy hadd szórakoztassák
magukat a nagykamaszok a téglagyári
meddődomb tövében, az Árpád út végén.
Ehhez kell egy kis fantázia és némi beton.
Hogy aztán ezt a környékbeliek egy idő
után mégis komolyra vették és a megszüntetést
követelték, arról innen aligha
lehet véleményt mondani. Az viszont biztos,
hogy a gördeszka-pálya létesítésében
megjelent társadalmi aktivitás csak kezdetben
olyan, mint egy ajándék, aminek
nem illő megtekinteni a fogazatát, mert
azután a végeredménnyel együtt kell élni.
Mindezzel, a segítő szándék fontosságát
meg nem kérdőjelezve, ám a helyét is
érzékeltetve, arra szeretnék rámutatni,
hogy Törökbálinton egy gördeszka-pálya
megépítése felettébb komoly ügy. Alapos
előkészületet és igen-igen profi végrehajtást
igényel, mert egyre kevesebb a szabad
tér, a zavaró környezeti hatásokkal szemben
viszont fokozott az érzékenység.
|
Ez utóbbiról azért is szót kell ejteni,
mert a srácoknak a településen belül van
szükségük közösségi placcokra és nem
erdőszélen vagy a határban, vagy ahová
az otthonuk nyugalmát féltők legszívesebben
küldenék őket.
Kellenek helyek,
ahol összejönnek, azt csinálhatják, amiben
ők kiélik magukat. Ehhez hozzátartozik,
hogy nagyokat röhögnek, vinnyognak, sipítoznak, ordítanak. Az ilyesmi a
környéken élőkkel sosem konfliktusmentes.
A Köztársaság téren, a késő esti órákban
volt is alkalmam gyerekkori nosztalgiázásra.
Nem lepődtem meg azon, hogy
az iskola kerítésének kitolása elleni védelmi
megbeszéléseken a lakótársak egyikének-
másikának megkeményedtek a vonásai
a suliudvaron nyáron is összegyűlő ifjak
említésekor. Ugyanez a feszültség a
Dióskertnél is megjelent, ami ha jól emlékszem
egészen az esti bezárás lehetőségéig
nőtte ki magát.
Mit lehet ezzel kezdeni? Szerintem
annyit mindenképpen, hogy nem a srácokat
kellene eltávolítani, hanem a helyzetet
közelebbről ismerni és egy kicsit megértőbbnek
lenni, az ő fejükkel is gondolkodni.
A legnagyobb veszélynek pont ez a
nemismerés és nemtervezés tűnik, az
össze-vissza kapkodás, a pótcselekvés.
Csinálok egy göripályát, hangos, kiteszem
a falun kívülre – és ennyi. Vagy csinálok
egy „grundprogramot”: bekerítek focizásra
alkalmas füves területeket, amivel azt az
egyet érem el, hogy azok egy hónap múlva
már használhatatlanok, a fű ugyanis szétmegy.
Törökbálinton az üresen álló fémketrecek
messze nem a futballpályák korlátait
jelzik.
Ezek a lépések úgy néznek ki, mintha a
felnőttek a saját vágyaikat valósítanák meg.
Szeretnék megmutatni, hogy van érzékük
az újhoz, összedobnak egy gördeszka-pályát,
de ez a hangjával együtt túl merész,
úgyhogy kívül tágasabb. A Pál utcai fiúk elolvasása
óta csípik a grundokat
is, noha ezek itt teljesen feleslegesek.
Ám a gyerek a vele kapcsolatos
döntéseknél igazából nem nagyon
kerül a látótérbe. Ez esetben ugyanis a 13
ezer lakosú településen aligha fújnák le egy
sportcsarnok megépítését, amelyet – lehet,
hogy most nagy titkot árulok el – zömében
a fiatalok használnak, hiszen zömében, arányait
tekintve ők az aktív sportolók. Nem
lennének közösségi placcnak ideális, ám
sorsukra hagyottságuk miatt taszító terek.
Gondoskodnának a játszóterek fenntartásáról,
ahelyett, hogy a rozzant állapotúak bezárásából
is politikai témát csinálnak. Nem
öntenék fel betonnal a suliudvart, hogy attól
zöldelljen – bár ez aligha az iskola hibája,
nyilván erre volt pénz.
A srácok megérzik, ha akarnak a fejükkel
gondolkodni és figyelnek rájuk, és azt
is, hogyha nem, legfeljebb csak fontoskodnak
körülöttük. Ezért is jobb lenne a gördeszka-
pályának valahol ember lakta területen
belül helyet találni, még akkor is, ha
az drágább borítással készülne, mint az
eredeti és ettől talán kisebb zajjal járna. Ez
egy látszólag jelentéktelen ügy, ám sokat
elmond, hogy miként végződik. Elhal, mert
ilyet csinálni itt nem lehet? Vagy kirakjuk
őket a francba, mert ott vannak jó helyen?!
Utóbbi esetben viszont hasonlatossá
válunk Oscar Wilde fiatal angoltanulóknak
rendszerint eredetiben olvasásra ajánlott
meséjének, Az Önző Óriásnak a címszereplőjéhez,
aki ugye nem tűrte meg a
kertjében a gyerekeket, mert zavarták.
Ráadásul itt egyik srác sem fog sírva fakadni,
nem onnan vesszük majd észre,
hogy butaságokat csináltunk. |