Sziráki

Kinizsi 10 x 100

A beszélgetés abból az alkalomból készült, hogy Panyiczki Gyula tíz egymás követő évben teljesítette a 100 kilométeres Kinizsi100-ast, ráadásul május utolsó hétvégéjén az idén is ott lesz a rajtnál. És persze az a „tízes” sem kis eredmény, amit – mint mondani szokás - simán letagadhatna, szóval, tudhat valamit.

Milyen volt az első, elvégre az ember ritkán fut le mondjuk Veszprémbe?
Tulajdonképpen onnan kellene kiindulni, hogy hogyan kerültem kapcsolatba a Kinizsivel. 1998-ban a fiam a Porshe Budánál volt tanuló és egy tavaszi napon úgy jött haza, hogy „Apu, hallottál a Kinizsi százról?” Elmesélte, hogy ez egy száz kilométeres teljesítménytúra, ami a csillaghegyi strandtól indul és mi az útvonal. Megkérdezte, megcsináljuk-e, én meg mondtam, hogy persze. És egyszer csak eljött május utolsó szombat-vasárnapja.

Ez egy nehéz pálya, hegyre föl, völgybe le…?
Hihetetlen nehéz. Elindulunk Óbudáról, majd jön a Budai-hegyek, a Pilis, Kesztölc, Dorog, ott van egy Nagy-Gete nevű hegy, utána Gerecse, Vértes és Szárliget. Ez egy hegyes-völgyes terep, minden szintváltozást összeadva 2850 méter a szintkülönbség.

A teljesítményedben, ha jól tudom az az egyedülálló, hogy ezt tízszer egymás után megcsináltad…
Hát igen, ezt a teljesítményt én úgy fogalmaznám meg, hogy tízszer egymás után elindultam és egyszer sem adtam föl. Mert itt csak az a biztos, hogy elindulsz, de az már korántsem, hogy be is érkezel. Bármi történhet, megsérülhetsz, a körmeid „elmennek”, vízhólyag nő a lábadon, megfájdul a fejed, mert van, amikor komoly a hőmérsékletingadozás is, eső után egyszer csak harminc fok lesz. És persze az is megeshet, hogy elfogy az erőd.

Ezen az ezer kilométeren megtörtént veled is, hogy erősen gondolkodóba estél a hogyan továbbot illetően?
Többször is, de én azt a fogalmat nem nagyon ismerem, hogy „nem”. Eléggé maximalista vagyok, lehet, hogy ez visz az életben előre. Volt olyan, amikor azt hittem belehalok, de akkor ezt a gondolatot elhessegettem.

Fáradtság, sérülés, milyen konkrét helyzet volt ez?
Leginkább egy őrült nagy fizikai fáradtság, ugyanakkor mentálisan is erősnek kell lenni. Aki abban a pillanatban, ahogy felötlik benne a gondolat, hogy befejezi, elég, és ezt nem tudja elhessenteni magától, az veszít. Én valaha alpinista voltam, lehet, hogy ott ivódott az életfelfogásomba, hogy „mindent meg tudok csinálni, hiszen én egy alpinista vagyok!”

Az sem jutott eszedbe az elmúlt években, hogy „jó ez a Kinizsi, de az idén kihagyom”?
Nem, mert nekem ez kell, szükségem van rá. Előtte egy héttel már emelkedik az adrenalin-szintem, sőt napokkal a verseny előtt már nem is alszom. Az a drukk, hogy nekem ezt meg csinálnom annyira erős, hogy nem tudok és nem is akarok ellene tenni.

Gondolom, hogy az ilyen terhelés rendes felkészülést igényel. Milyen az éves versenynaptárad, a Kinizsi mellett még milyen próbatételeket vállalsz?
A versenynaptáram eléggé heterogén. Tagja vagyok a „Futapest klub”-nak. Hála Istennek, az aszfaltról kiszorultak és az óta terepversenyeket rendeznek. Ezeken indulok. Ez itt a régióban zajlik, négy és huszonegy kilométer közötti a táv, én a hosszabbakat futom. Ezen kívül kacérkodom a triatlonnal. Több barátom van, aki foglalkoznak vele és olyanok is, akik az Ironman-t (vasember) már többször megcsinálták. A triatlont négyszer csináltam meg váltó kategóriában, ami azt jelenti, hogy mivel én nem úszom, a 3800 méteres úszást a társam teljesíti, majd átadja nekem a csipet, én pedig lebringázok 180 kilométert, majd lefutok egy maratonit. Ezen túlmenően a Budapesti Sportiroda futó rendezvényein (maraton és félmaraton) is részt veszek. Ezekre is készülni kell, de hét közben ott a vállalkozás. Többen felteszik a kérdést, hogy minderre hogy van időm. „Lehet, hogy amíg te alszol, tévézel vagy éppen mulatsz valahol, én edzek.”- válasszal fizetem ki. Nem ritka, hogy este kilenckor vagy tízkor megyek el futni.

Korábban esténként láttalak többekkel együtt futni Törökbálint utcáin…
Igen, de ez nem úgy működött, ahogy igazán szerettük volna. Amikor mi ezt a kört Fernengel András barátommal létrehoztuk, a sportot akartuk népszerűsíteni és nemcsak a futást. A célunk az egészséges életmód megkedveltetése lett volna, az emberek tudatához közelebb vinni a mindennapi sport szerepét az életünkbe. Egy példa: amikor fogyni akarnak, ne fogyasztószert szedjenek, ami leginkább méreg, hanem szokjanak rá a mozgásra. Egy időben azt is csináltuk, hogy meghirdettünk edzésnapokat, vártuk a TTC-pályán azokat az embereket, akik sportolni vágynak, de ilyen igénnyel igazából alig találkoztunk. Miután a TÉTE-t létrehoztuk, jobb lett a helyzet, volt olyan, hogy hatan indultunk a Kinizsi Százason és mindannyian célba értünk. De volt olyan is, hogy nyolcból négyen mentünk végig és olyan is előfordult – ez meglepő lehet azoknak, akik ilyen sporttal nem foglalkoznak -, hogy az egyik induló 98. kilométernél adta fel… Kész, nem bírta tovább. Aki viszont már próbálta, az érti ezt.

Egy ekkora távon milyen lelki stációkon megy keresztül a versenyző?
Nálam, ahogy mondtam, az első fáradtság ott kezdődik, hogy előző éjszaka egyáltalán semmit, vagy csak nagyon keveset alszom. Fél ötkor felkelek, fél hatkor elindulok a verseny színhelyére és hétkor startolok. Akkor még az ember nagyon erősnek érzi magát, nagyon sokat futunk, bár leginkább a lejtőket szabad megfutni, az emelkedőt nem, mert az gyilkos dolog. Az első nagy holtpont akkor van, amikor Dorognál a Nagy-Gete hegyhez érek, ez tizenkettő és két óra között van. Lehet, hogy a hőmérséklet éppen 30 fok, vagy esik, és oda bizony fel kell menni. Negyvennyolc kilométernél vannak a tokodi pincék, ahol meg szoktam állni. Ott van egy kút, (aminek nem iható a vize) felhúzok egy vödörrel, megmosakszom, nyalogatom a sebeimet, zoknit, cipőt cserélek.

Ilyenkor egy pohár bort nem kóstolsz meg?
Nem, az nekem sok lenne. Nem vagyok antialkoholista, de egy ilyen fáradtság után még részeg lennék tőle, vagyis szó se lehet róla. Ott eltöltök húsz percet, aztán elindulok. Az igazi holtpontom hatvan és hetven kilométer között szokott lenni. Az gyilkos, olyankor szokott eszembe jutni, hogy „mit keresek én itt”. De ezt a gondolatot csak egy századmásodpercig hagyom a fejemben, aztán elhessegetem. Azt szoktuk mondani, hogy ezen a száz kilométeren többször halunk meg. Értsd alatta, hogy fizikailag és mentálisan is kikészülsz, lassul a tempó, de valami mégiscsak hajt előre. Néhány kilométer holtpont után egyszer csak megint futunk.

Körülbelül milyen arányban teszed meg futásban, illetve gyaloglásban a távot?

Ez attól függ, hogy milyen az idő és hogy mennyire készültem fel fizikailag. Huszonnégy óra a szintidő, ezen belül mindenki úgy csinálja meg, ahogy akarja. Az én legjobb időm 16 óra 20 perc volt, akkor a 30-40 százalékát biztosan futottam. Negyvennyolc kilométernél hat és félóra alatt voltam, jellemző, hogy a második feléhez tíz óra kellett.

A legjobbak mennyi idő alatt csinálják meg?
Nem is merem mondani. A pillanatnyi legjobb idő, úgy emlékszem 9 óra 20 perc, korábban 9 óra 40 perc volt. Emberfeletti! Ez jobb, mint 10 km/h-ás átlag.

És kik azok, akik erre képesek?
Ezek profik, ultra maratonisták. Elképesztően erősek. Például egy diósgyőri srác, Németh Csaba, ő a Kinizsin 9 óra 45 perc alatt ment végig és 2005-ben 18 napra bevállalta a magyarországi Kék túra útvonalát, ami 1100 vagy 1200 kilométer hosszú és 19 nap alatt meg is csinálta.

Mit visztek magatokkal, mármint a Kinizsire?
Az első alkalommal csak füleltem, amikor a versenyzőtársak arról beszéltek, hogy lesz majd egy depóniás kocsi, abban hozzák a vizet, ruhát, élelmet és éjszakára az elemlámpát. Megkértem őket, meséljék már el, mivel új vagyok, hogyan megy ez. Elmagyarázták, hogy a megadott időre bizonyos pontokon várja őket a kocsi. Megkérdeztem, hogy feltehetnénk-e a holminkat a kocsijukra. Rendben van, de akkor tartani kell az ő menetrendjüket. A fiam megnyugtatta őket, hogy apa biztosan ott lesz. Végül nekem kellett rájuk várnom. Azóta nekem is van egy depóniás kocsim, amit mindig egy barátom vezet.

Menet közben nálad nincs is semmi?
De van. Néhányan ezzel úgy vannak, annyira bíznak magukban, hogy nem hoznak semmit. Nekem kell a kulacs és az, hogy legyen a zsákomban valami ennivaló, még akkor is, ha esetleg nem fogok belőle enni. Az említett 16. 20-as eredményt például kettő szendviccsel csináltam meg. Arra nagyon kell vigyázni, hogy az ember ne éhezzen, és ne szomjazzon.

Milyen szendvicset eszel közben?
Rendszerint valami magos zsömlét viszek és bármily meglepő, könnyen lehet, hogy abba téliszalámi vagy szalonna kerül. Sokan azt mondják, hogy ez nem jó, mert nem szívódik fel gyorsan és inkább csokit meg izotóniás italt hoznak magukkal. Szerintem viszont ez egy annyira hosszú táv, hogy egy idő után a csokit vagy az ízesített vizet nem tudod magadba erőltetni, mert leginkább sima vízre vágysz. Ezért én inkább az említett táplálékokat viszem, többnyire a sokszorosát annak, amit elfogyasztok. Biztonságot ad az, hogy ott van.

Melyik volt a legnehezebb év, amikor alig tudtál végigmenni?
A 2006-os. Előtte egész nap esett, hihetetlen sáros volt a pálya. A Pilisben, ahol már szét szokott szóródni a csapat, még annyira sűrűn voltunk, mintha a Rákóczi úton sétálnánk. Rengetegen estek el, keltek föl, szidtak mindent. Nekem is nagyon nehéz volt, jellemző, hogy 21 vagy 22 óra alatt csináltam meg. Az utolsó ellenőrző ponton, Somlyón, 12 kilométerrel Szárliget előtt már kúszol-mászol, mert egyszerűen nem tudod emelni a lábad, görcsöt kapsz. Ott még volt egy hatalmas esésem, dobtam egy hátast úgy, hogy a fejlámpa a fejemről leröpült…
Egy másik kínos eset az volt, amikor Kazal Ervin barátommal eltévedtünk. Körbe nézelődve egyszer csak megláttuk a fejlámpás túrázókat, akik mint a szentjánosbogárkák világítottak a hegyoldalon. Egyre távolodtunk tőlük, gondoltuk, elébük vágunk toronyiránt, de rossz irányba indultunk. Bementünk egy nádasba, majd annak a közepéről csak visszafordultunk, hiszen mindenhol víz volt. A végén a 24 órába úgy fértünk bele, hogy az utolsó száz métereket futva tettük meg.

Itt is a vége a legnehezebb?
Nehéz, mert addigra már nemcsak a tested, de a lelked is fáj. Annyit tudsz, hogy menni kell előre, valahol majd ott lesz a cél. Aztán a legvége, amikor megérkezel, és tudod, hogy sikerült, hatalmas az eufória.
Egyébként többen kérdezték tőlem, hogy miért csinálom végig minden évben a Kinizsit, mi hajt.
Erre először is az válaszom, hogy „én egy teljesítmény centrikus pali vagyok, akarom ezt az eredményt.” Másrészt az egészségemért, és talán egy picit utat is mutatok másoknak, hogy miként lehetne egészségesebb, ha a mozgásról is szólna az élete. Ja, és ami még az eufóriához tartozik: amikor célba érek, száz kilométer után kapok egy pár virslit, amit jó társaságban fogyasztok el. Vágyhat ennél többre az ember?!

Sziráki