Tóth Emese:

Szép az élet!

Úgy gondolom, a legtöbb ember minden utazással egy kicsit több, egy kicsit más lesz. Világképe tágul, a szíve egyre többek felé lesz nyitott, ahogy más kultúrákat, tájakat bőr közelben megismer. Persze, hogy ámuló szemekkel rácsodálkozunk az emberi világ épített emlékeire, de valljuk be, a második, harmadik nap után – embere válogatja – egymásba csúsznak, egymásra kopírozódnak a szebbnél szebb templomok, kastélyok, világhíres festmények, szobrok. Nem így a táj, amivel szinte eggyé válsz már az első felfedező pillantással, és az emberek, akikkel jól-rosszul megérteted magad, akiknek életébe egy kukkoló izgalmával belelestél. Ezek az élmények mélyen beléd ivódnak, az idő sem bánhat el velük.

Szentföldön járva mi is tanultunk valamit, egy olyan fogalmat, amelyet hazánkban már-már újra kellene tanítani. Azaz hogy: Szép az élet! Ez volt idegenvezetőnk, Rami első magyar mondata a reggeli „Boker tov” (Jó reggelt!) és a „Shalom” (Béke veletek) köszöntés után. Ramit már az első látásra szívembe zártam, ahogy hamiskás mosollyal fogadott tizennyolcunkat a Tel-Aviv-i repülőtéren. A kb. 186 cm magas, keskeny csípőjű, széles vállú férfi demjénrózsis, őszbecsavarodó hajával, szélfaragta, napszikkasztotta kőszikla arcával, amelyen mindig ott ragyogott egy csipetnyi derű a szemében, a szája szögletében. Rami már Izraelben, Netanyán született, szülei talán az ötödik alijával (1930-1937 közötti bevándorlási hullám) letelepedett pesti olék* (hazatérők) voltak a kilencedik kerületi Erkel utcából. Akkor még Schlesinger névre hallgatott a pékmester papa, a fia családi jóváhagyás után a Shacham névre honosított (ez emlékeim szerint egy nagyon szívós fának a neve). Rami valami nagyon sajátos magyar nyelvet beszél, a szüleitől megtanulta harmincas évek pesti zsidó szlengjét, benne az ellenállhatatlan pesti zsidó humorral, meleg színekkel, vérbő élettel, a kevésbé iskolázott emberek nyelvtani hibáival, és valami hihetetlen család-, világ-, és élet szeretettel.

Biztos sokan tapasztalták, hogy az ilyen bölcs, mély humánumú, elementáris életszeretet azon emberek sajátja, akik sok küzdelmen mentek át, akiket az élet nem igazán kényeztetett el. Rami csak nagyon visszafogottan avatott be minket magánéletébe, de csak összeraktuk a személyes emlékmorzsákból, hogy már ott volt a hatnapos háborúban (1967) i**, mint repülő. Ez meglepett minket, hiszen legfeljebb 50-55-nek saccoltuk, pedig már betöltötte a 65-t. A végére azért előkerült egy fényképalbum csinos feleségével, két fiával, esküvő előtt álló lányával, és a legnagyobb kinccsel, az öt unokával. Rami beszél a magyaron kívül németül, angolul, olaszul, ivrit az anyanyelv (ez a mai beszélt héber nyelv) és persze arabul is. Hozzájárulásunkat kérve rögtön tegezett minket, és beszélt, magyarázott, s a napi programból visszatérve meleg barna hangján rázendített a „Hevenu shalom alehem! Legyen a béke teveled”-re. Népszerű, nálunk is ismert dal, de megtanított még két másikat is, így aztán ezek eléneklése napi programmá vált. Soha ennyi jó zsidó viccet nem hallottam, mint amilyeneket Rami mesélt, és ő hahotázott rajtuk a legjobban. A csoportnak talán, ha az egynegyede lehetett zsidó vallású, ha ugyan ez egyáltalán érdekes. A sofőr, Rashdi, aki saját tulajdonú, légkondis busszal fuvarozott minket, rendes arab muzulmán, két feleséggel és számos gyerekkel. Rami már két éve dolgozik vele, tűzbe tenné érte a kezét.

  „En it születem, it haboruztam. Erezzétek madatokat ithon. Nekem fontos, hod ti med legyetek elegedve. En tudom, hod a vegen ti med lesztek elegedve. A madar szeret kritizalni, panaszkodni. Ez nem jo! Isten szereti azt, aki med van elegedve, azt megsegiti. Aki mindig panaszkodik, ába nem erdemes befektetni. Engedjetek el magatokat, menyetek be a hangulatba, itt minden megvan, a szent hejek, a törtenelem, de ti is keletek hozzá, befogadni a kulturat, a törtenelmet. Ha valaki nedven evesen is csak mindig panaszkodik, hod ez se jó, med az is hibas, en mondom neki, menjél be a szobadba, nezzel a tükörbe, ott a hiba.” – valami ilyesmivelfogadott minket Rami.

Jeruzsálaemi szállásunk az Olajfák hegyének tetején volt. (Maga Jeruzsálem 800 m magasan fekszik a tengerszint felett, mint ahogy a Holt tenger meg 400 méterrel alatta.) Szavakkal nehéz leírni, amikor a korai ébresztő után az ablakon kinézve szemben veled, a Kidron völgye felett a keleti nap rózsaszín fénybe vonja az egységesen tört fehér színű bibliai várost, arany sugarakban fürdetve meg a Szikla mecset bizánci kupoláját, misztikus ragyogásba borítva a török időkben falakkal körbevett várost, benne a jellemzően lapos tetős házakat, a görbe kis utcákkal, a szeszélyesen égre törő minaretekkel. Alig van ház, alig van hely, melyhez ne tapadna bibliai történet, vagy legenda, persze mindez ma már több méterrel a mostani utcaszint alatt, hiszen ráépült a római, bizánci, keresztény, perzsa, török kultúra, hogy csak a nagyobb történelmi vonulatokat jelezzem. Úgy képzeljük el a szent helyeket, a Mária sírjától kezdve Krisztus sziklasírjáig, hogy ekkor és akkor épített, gyönyörű templomokba lépünk be, bennük a bibliai esemény illusztratív emlékeivel, és valahol, mélyen a templom alatt van egy barlang, vagy mélyedés, amit az említett helyekként tisztel, leborulva, csókokkal borítva a látogató. Aztán ez vagy pont ott volt, vagy nem, de ez nem is lényeges. Itt volt valahol a közelünkbe, és a hittel elsuttogott kérések a gyertyagyújtás közben talán majd meghallgattatnak.

Ma egész Jeruzsálem Izrael szerves része, azzal együtt, hogy a belső mag jól elkülöníthetően örmény, keresztény, arab és zsidó negyedekre oszlik. Maga a via Dolorosa, Krisztus kálváriájának az útja a Golgotáig***, a megjelölt stációkkal az arab negyeden vezet keresztül.

A sikátoros, keleti fűszerektől terhes, apró boltokkal teli negyedben megfordul pájeszos, kalapos, kaftános ortodox zsidó, bugyogós török, csadoros arab asszony, és persze a fényképező, minden megtapogató turista a világ minden tájáról. Ugyanígy élnek itt a különböző népek együtt, békében, mint a valamikori Jugoszláviában, míg a politika egymásnak nem ugrasztotta őket. Az arabok pénteken tartják vallási ünnepüket, és minden arab bolt zárva van, a zsidóknál péntek este köszönt be a szabbat, és szombat napnyugtáig csak az imafalhoz való séta, vagy az imaházba menetel nem számít munkának, a többi tevékenység tiltva van. A keresztényeknek marad a vasárnap, lám, az ünnepeik is szépen megférnek egymás mellett, mint ahogy a Szent Sír templomában is jelen van vagy négy-öt különböző vallás képviselője. Rendre összefutunk egyenruhás, géppisztolyos fiúkkal, lányokkal, később már fel sem tűnik, csak ennyi emlékeztet arra, van még palesztin-zsidó konfliktus. Másnapra a fegyveresek az utcakép természetes részévé válnak. Betlehemnél persze más a helyzet, az palesztin autonóm terület, fallal, és beléptető rendszerrel körülvéve. Rami nem is jön velünk, jobb a békesség, egy alkalmi angol nyelvű idegenvezetőt próbálunk jól-rosszul megérteni. Visszafelé is átvilágítják táskáinkat, én meg nem bánom, hogy vigyáznak ránk, viszont naponta megismételni biztos macerás lehet!

Az ott töltött nyolc napról oldalakon át mesélhetnék, de hát ez egy közéleti lap, és nehezen tudnék valami törökbálinti kapcsolatra hivatkozva hosszan privatizálni. Egy valamit mégis elmesélek! Lebuszoztunk a Holt tengerhez, aminek a sótartalma 20-30% között van, élőlény benne ezért egy se, de iszapjából készült kozmetikumaira, tengeri sójának forgalmazására több körülötte lévő kibuc**** egész ipart telepített. A vidék olyan leírhatatlanul kietlen, hogy az már szép. Döbbenten nézzük a hatalmas vöröses-barna, csupasz kőhegy vonulatokat, amelynek egyik barlangjában találta meg egy beduin pásztor 1947-ben az un. kumráni tekercseket*****. A halott táj mellett egy élettelen tenger, mellbevágó élmény. És ez nem minden. Ezen a holdbéli tájon van egy, a Holt-tenger szintje felett 400 méter magasan álló, magányos hegy, lapos tetején egy 600 méter hosszú, 240 m széles plató. Az oda vezető útról nem láthatóan, az északi oldalon a hegy három lépcsős tagozódását kihasználva építette fel Heródes háromszintes, építészetileg is különleges nyári palotáját, amelyben fürdőktől kezdve (a vizet hatalmas ciszternákban gyűjtötték), márvány csarnokokig és kertekig minden fényűzés jelen volt. A hely stratégiailag bevehetetlen, a platón lévő erőd maga láthatatlan, s a hegy meredekségét, és a keskeny, omlatag „kígyó” örvényt látva elképzelhetetlen, hogyan épülhetett fel a sok oszlopos csodapalota, és az erőd. De amit mesélnék erről a helyről, az túlnőtte magát a bibliai történelmen, hiszen máig élő nemzeti jelképpé vált.

Heródes halála, a jeruzsálemi Szentély lerombolása után a rómaiak elfoglaltak valamennyi erődöt, három kivételével. Ezek egyike volt a Mecada, ahová az esszéneusokhoz***** csatlakozva kilencszázan felmenekültek, köztük gyerekek, asszonyok. Felhajtották barmaikat, felcipelték gabonájukat az erődbe, ciszternákba vizet gyűjtöttek, és védelemre rendezkedtek be. A római légiók három éven keresztül nem tudták áttörni a falakat, pedig nyolc pontról is támadtak, vagy 10 ezer római légióssal, a táborok nyomai még ma is láthatók. Végül a hegy nyugati oldalán egy hatalmas rámpát építettek (mai napig érintetlen, hasonlóan képzeljük el, mint amilyeneket az egyiptomi piramisokhoz is építettek), és a rámpán felvonszolva hajító gépeiket áttörték a falat. Amikor a parancsnok látta, hogy képtelen az erődöt tovább tartani, összehívta az embereket, égetett cserepekre írva neveiket, - ezek ma is láthatók -, kisorsolták azt a tíz embert, aki megöli társaikat, majd közülük egy a kilencet, az utolsó pedig öngyilkos lett. A halálba menekülés előtt javaikat felégették. Két asszony és három gyerek elbújt, azok valahogy kimenekülve vitték hírét a történteknek. Az erődöt és a palotát csak 1838-ban fedezték fel, kutatása a zsidó állam megalakulása után vált intenzívvé. Ma a hegy zarándokhely és nem fakuló nemzeti jelképe a hazaszeretetnek.

Hát ezt tanultam Izraelben! A küzdést az életért, a szolgálatot, az áldozatot a hazáért, és az élet szépségének hirdetését egy olyan országban, ahol nagyon kemény munkával lehet csak a homokból városokat, termő, virágzó kerteket építeni. És még a köszönésük is a békéről szól.

Shalom Izrael!

*A zsidó államot csak 1948-ban kiáltották ki. Megálmodója a magyar Herzl Tivadar volt, aki megszervezte a cionista mozgalmat célja eléréséhez. Támogatókra elsősorban a gazdag nyugat helyett a közép- és kelet-európai zsidóságnál talált. 38 évesen halt meg1904-ben, s nem érhette meg álmai beteljesülését.
**Izraelben hároméves kötelező katonaság van a fiuknak, a lányoknál ez „csak” két év. Ezt követően minden évben van egy kötelező egy hónapos szolgálat, nagyobb zűr esetén pedig rendkívüli behívók. Ez nekik természetes állapot
***Koponyák hegye, ami lényegében csak egy koponya alakú szikla, ma ezt is egy templom mélye rejti. Heléna királynő, Nagy Constantinus bizánci császár édesanyja itt találta meg Krisztus keresztjének darabjait, mint ahogy a szent helyek felkutatása is az ő nevéhez fűződik, ezért ma szentként tisztelik.
****A kibuc a „csoport” ill. „összegyűjteni” szavakból ered. A kibuc olyan kollektív település, ahol a vagyon egy jelentős része közös.
*****Az esszéneusok vallási közössége- valószínűleg Keresztelő Szent János is közéjük tartozott – egy aszkétikus életmódot folytató közösség, amely a Messiás eljövetelére készült, és idejét a szent iratok másolásával töltötte. Amikor a rómaiak i.sz. után 68-ban ostrom alá vették a településüket, az elkészült másolatokat korsókba rejtve egy barlangban eldugták. Összesen 500 héber, arámi és kevesebb görög nyelvű, pergamenre írt kézirat került elő. Ezek az un. kumráni tekercsek ma a legrégibb ismert bibliai kézírások.