Sziráki András:

Guruló kőre nem tapad moha

Június 8-án a törökbálinti önkormányzat – két erdélyi gyökerűeket összefogó társadalmi szervezettel karöltve - szobrot állított Wass Albertnek a nemrég készült művelődési házban.

Az avatóünnepség emelkedetten zajlott. Tárogatómuzsika, irodalomtörténész előadása, szavalat, felszentelés, áldásosztás, ünnepi beszéd az alpolgármester úrtól és a Magyarok Világszövetségének elnökétől, aki egyebek mellett a kettős állampolgárságról szóló népszavazás bekészítésével szerzett magának múlhatatlan érdemeket, 2004 decemberét megelőzően. Mondhatni, csupa szeretet és összefogás, annak is a töményebbik válfaja.

Ez önmagában nagyon rendben is lenne. Értékvilágok, olvasói ízlések különböznek, a saját hőseit mindenki maga választja meg. Június nyolcadika a törökbálinti művelődési házban nyugodtan lehetett a Wass Albert-rajongók napja, emiatt egy rossz szót sem szólhatnánk. Ám az ünneplők figyelme, legalábbis a csomagolásnál szétszórttá vált és helyszínen felejtettek valamit, amit illett volna elpakolniuk. Fontos és elég nagyméretű tárgyról van szó, ami a művelődési házban június kilencedike óta teljesen funkciótlanul ácsorog, hacsak a politikai elvárást teljesítő képmutatásnak nem akarunk emlékművet állítani. És ez bizony maga a szobor! Wass Albert szobra. Ezt a kulturális pluralizmus jegyében nyugodtan magukkal vihették volna.

A történtekkel egyébiránt a probléma még következő.
Gondoljunk bele abba, hogy mit fog tőlünk kérdezni egy rácsodálkozó tekintetű gyerek, amikor belép a művház ajtaján.

Jó, ez a rácsodálkozó tekintet talán kissé erős, ma már a gyerekek leginkább csak rajtunk csodálkoznak, és többnyire van is okok rá.
Szóval, mit fog kérdezni a gyerek, ha bemegy a kultúrba? Semmit. Mi fogjuk mondani neki, hogy vegye ki zsinórt a füléből, állítsa le az MP3-at, mert lámpást kívánunk gyújtani a fejében, feltárjuk neki, hogy kinek a szobrával néz farkasszemet. Tudod, ez az író…, futunk neki a dolognak, …abban volt a legnagyobb, és azért éppen az ő szobra azért áll itt, mert… Á, inkább bömböltesse a hevimetált, az legalább őszinte.

Sajnos, abba a helyzetbe hoztuk magunkat, hogy hazudozhatunk (már aki) egymásnak és mindenkinek arról, ami történt hazafias és egyszersmind irodalmi tett volt. Wass Albert a nemzeti mittudjukminket megtestesítő nagy író… Holott ez finoman szólva nincs így. A jobboldal gyakorlatilag politikai giccset csinált a meglehetősen egynemű életművéből, emlékhelyeit védjegyként telepíti keresztbe-kasul az országban. Ez a folyamat elért Törökbálintra is. A lényeg kábé ennyi, ám itt jön az, amit a sportcsarnok megtorpedózása kapcsán se értettünk. Mármint, hogy a művelődési ház most épült egymilliárdért, restelve említjük, jelentős részben uniós forrásból. Miért kellett ebbe az igénytelen politikai feltakarásba a művházat belevonni?! Erre is azt kell mondanunk, hogy ilyet magára adó politikus a városával nem csinál, nem engedi az igazi értékbe azt, ami szezonális, talmi, ostobán provokatív, nem oda való – hanem adott esetben még a politikai nyomással szemben is megvédi ettől.

De hol van itt ilyen formátumú vezetés? Lehet, hogy ma még a művház politikai kézrátétellel történő elfoglalását érzik kötelezőnek, de az erőszakosságuk már most visszatetsző. Ráadásul eltelik pár év, és Wass Albertet a tényleges irodalmi értéke alapján fogják megítélni, ezért a szobrát úgy kerülgetjük majd, mint a jelenlegi elöljáróság politikai szervilizmusának kordokumentumát.