Zsigerből politizálunk

Beszélgetés Giró-Szász Andrással politológussal, a Századvég Alapítvány igazgatójával

Jó pár évvel ezelőtt Ön írt egy spanyol témájú monográfiát, ebben foglalkozott a „spanyol úttal”, amely a diktatúrából demokráciába való átmenetre ésszerű és eredményes megoldást jelentett. Ennek és az azóta történtek tükrében kérdezem, hogy van-e magyar út vagy mi az, amin rajta vagyunk?
Van egy sajátos magyar út, ami mindennek az egyvelege, és sajnos a legtöbbször olyan kompromisszumok szegélyezik, amelyek nem eredményesek, hanem éppen az eredmény felé vezető útról letérés kompromisszumai. Nemcsak magyar sajátosság, de nálunk, főleg a nyugat-európai politikai kultúrával összehasonlíthatva nagyon erősen érződik, hogy az egyéni és a pártérdekek meghatározott szinten túl is felülírják a nemzetstratégiai kérdésekből fakadó össznemzeti vagy országos érdekeket. Az a probléma, hogy nagyon kevés kivételtől eltekintve – és itt most szándékosan nem emelném a ki a jobb- vagy a baloldalt - ez egy tipizált helyzetleírás lehet a mai magyar politikai kultúra és a mai magyar politikai elit szempontjából.

Sportból véve a hasonlatot: minden csapat úgy játszik, ahogy hagyják. Mennyiben társadalomfüggő ez, és mennyiben a politikai elit felelőssége?
Nem szeretnék plagizálni, de egy másik elemző, Fritz Tamás valamikor a kilencvenes években azt mondta, hogy Magyarország egy „következmények nélküli ország”. Azóta eltelt egy jó bő évtized és ennek a megállapításnak az alapja nem változott, illetve inkább megerősödött.

Miért maradnak el a sokszor hiányolt következmények?
Ez sok mindenből fakad, így például a kilencven előtti átmeneti vagy rendszerváltó évek sajátosságából. A kilencvenes évek előtti politikai kultúrát és a mindennapi politikai életet befolyásoló elit egy jelentős része ugyanis - gondolok itt a technokrata generációra és az ifjúsági szervezetek vezetőinek generációjára - nagyon ügyesen mentette át magát: a pozícióját politikai tőkévé, majd azt gazdasági tőkévé, és ezt újból politikai tőkévé alakította át. Másrészről abból fakad, hogy a rendszerváltás garnitúrájának jelentős része a politika működését, a politika szabályait nem a kellő mértékben látta át, jó értelemben, de mégis naivan állt a dolgokhoz.
A következmények nélküliség abból is fakad, hogy a politikai elittől sem várható el, hogy más legyen alapvetően, mint a mögötte álló társadalom. Ezt persze fordítva is el tudnánk mondani! A társadalom sem fog önszabályozó rendszereket elindítani, ha a politikai elit nem mutat neki példát, ez bizonyos szempontból a huszonkettes csapdája. Ha a politikai elit tudja, hogy a társadalomban az egyén is éppen úgy keresi a kiskapukat mindennapjai megkönnyítésére, akkor ő is hasonlóan áll ehhez hozzá. Mondok erre egy aktuális példát: ha a mai magyar társadalomban nehéz megértetni, hogy 15-20 forinttal többet kellene fizetni egy kiló dinnyéért azért, hogy a magyar termelő reális bevételhez jusson, és ezáltal ne lehetetlenüljön el, - ami a magyar társadalomra ráadásul nagyobb terhet ró, az átképzéssel, a segélyekkel, satöbbi -, akkor miért várjuk el a politikai elittől, hogy ezekben másként gondolkodjon.

Az éles szembenállás okai
Az elmúlt években újszerűen felbukkanó jelenség, hogy a legnagyobb politikai erők szinte alig állnak szóba egymással. Történelmileg más parlamentáris demokráciákban is voltak komoly szembenállások, ezekhez mérten Magyarországon különlegesen éles konfliktusról van szó?
Válasszuk ketté a kérdést. Nyugat-Európában nem arról beszélünk, hogy a különböző erők egymás nyakába borulnának. Még a mindennapi politikában sem mondható el - legyen az a szakpolitika vagy ideológiai eszmerendszerek ütköztetése -, hogy gyakran egymásra találnának. Ám szinte mindenhol megtaláljuk azt a négy-öt olyan nemzetstratégiai kérdést, ilyen a külpolitika, a nem apró-cseprő, hanem lényeges társadalompolitikai kép, a gazdaságpolitika, amelyekben konszenzus van. Magyarul, tudnak húzni egy olyan vonalat, ami alatt politikusokról, és ami fölött államférfiakról beszélünk. Nálunk ez a vonal hiányzik. Ez több okkal magyarázható. Magyarázható azzal a sajátos társadalompolitikai és elitképpel, amiről az előbb beszéltünk. Magyarázható azzal, hogy az elmúlt tíz évben olyan mértékben feszültek egymásnak a politikai oldalak és aktorok, hogy az már zsigeri gyűlöletet vált ki a másik oldal iránt. Ez már mindenképpen különbözik Nyugat-Európától.
Ami még különbség, hogy a hazai politikai elit másképp reagál a saját hibáira. Nyugat-Európában például azért nem fordul elő, hogy egy adott politikai aktor felszólalásakor a másik oldal kivonul, és meg sem hallgatja őt, mert nem jut el idáig a dolog. Mondok egy példát: a 12 éve regnáló ír miniszterelnök egy korrupciós botrányba keveredett, amelyben a vádak nem voltak bizonyíthatók, nem volt eljárás, bőven hivatkozhatott volna arra, amire a magyar politikusok túl gyakran szoktak hivatkozni, vagyis az ártatlanság vélelmére. Mégis lemondott, mert azt mondta, hogy sem a pártját, sem a hazáját nem kívánja ilyen botrányokkal terhelni, legyen annak valós vagy nem valós az alapja.  Ezt egyelőre mi még nem értük meg Magyarországon és ez sem segíti az egymásra találást. Látni kell, hogy akár a botrány oldaláról, akár a politikum oldaláról történik jól beazonosítható hiba, de ennek nincs következménye, akkor a politikai oldalak nem közelítenek egymáshoz, hanem e helyett beleállnak a konfliktusba. Amíg tehát az első csomagban, a fontos kérdésekben konszenzus kialakításában lehetne Nyugat-Európa felé közelíteni, addig a második probléma ezt kizárja. Ha ugyanis olyan események történtek volna Nyugat-Európában, mint nálunk az elmúlt években, ott is markáns szembenállással találkoznánk. Ha az ír miniszterelnök nem mondott volna le, az ellenzéke nagyon keményen beleállt volna ebbe a botrányba.

Úgy tűnik, mintha ugyanazt a kérdést járnánk körül, vagyis a hitelességet. Ennek elvesztése minden oldal szempontjából érdekes. Így például az, hogy 2006-os választások előtt az ígéretek abszurd módon elszakadtak a realitástól, ami felveti a kérdést: mire van a választási kampány?

Ez egy olyan hitelességi probléma, amivel a politikai elit egésze küzd, viszont amely egyértelműen a kormányon csapódik le. Nemcsak azért, mert a hitelességi probléma nagyobb részt a kormányzatnál váltódik ki, hanem mert a kormányzatnál mindig nagyobb a felelősség, mint az ellenzéknél, hiszen hatalommal bír. Olyan döntéshozatalra van lehetősége, amely a mi életünket nemcsak a kormányzati ciklus során, hanem még azt követően hosszú ideig befolyásolja. Ha nem tud a mi segítségünkre, vagyis az állampolgárok segítségére támaszkodni, akkor a hatalma annulálódik, nem a szó jogi értelmében, hanem a kormányzati technika, a kormányzati képesség értelmében. Egy példával élve: a kormány hozhat adóval, járulékfizetéssel kapcsolatos döntést, ha bennem nincs meg a kormánnyal kapcsolatos olyan lojalitás, hogy én állampolgárként – hangsúlyozom, nem szavazóként és nem politikai oldalakra figyelemmel – alkalmazkodni akarjak ezekhez, akkor ezeket nem lehet végrehajtani, hiszen a döntéseket mi hajtjuk végre.
Ekkor a kormánynak nincs hitele, ami alapján kormányozni tud. Ezért nehéz mondjuk adómorált javítani vagy gazdasági megszorításokat elfogadtatni…

Licitprobléma
Egy pillanatra hadd vágjak közbe. Azt gondolom, hogy egy választási kampányban alapvetően igazat mondani nemcsak a kormánypártoknak kell.
De azért legyünk reálisak, Nyugat-Európában a választási kampányok pont arról szólnak, hogy a nagy politikai szereplők, itt a pártokra gondolok, a saját táborukat nagyon keményen összetartják, és megpróbálnak a köztes politikai mezőben duplikált nyereséget abszolválni, mert akit én megszerzek, azt nem tudja megszerezni az ellenfél. Ebben a mezőben folyik a politikai adok-kapok, az ígérgetés. Itt is meg kell azonban markánsan különböztetni a kormányzati és az ellenzéki pozíciókat, mert a kormányzat mindig tisztában van a valós helyzettel, az ellenzék meg azzal van tisztában, amit napvilágra hoznak. Nem akarom az ellenzéki felelősséget leírni, azt azonban látni kell, hogy ez egy generált ígérgetési verseny. Ugyanakkor a választási kampányt és a kormányzás képességét markánsan külön kell választani. Nem lehet azt mondani, hogy a kormányzati hitelesség ellenpólusa az ellenzéki hitelesség. Egy demokráciában a politikai váltógazdaság lényege az, hogy ha valaki hibázott, akkor emóciók alapján nem tartjuk hatalomban, hanem lecseréljük, és majdnem mindegy, hogy kire. Azért cseréljük le ugyanis, hogy okuljon a hibájából, és ha legközelebb hatalmi pozícióba kerül, ugyanazt a hibát ne kövesse el, akkor már a többlettudással szolgálja a köz érdekét. És ha ez a lecserélés nem következik be, az a következménynélküliség érzését erősíti egy társadalomban.

 Hogy a hiba elkövetőjét kire cseréljük le, talán nem teljesen mindegy, hiszen egy választáson mégiscsak arról van szó, hogy kire bízzuk rá az ország kormányzását. 2006-ban ugyanakkor - ma már gyakorlatilag minden oldal által elismerten - olyan képeket festettek, amelyeknek nem volt sok köze a realitáshoz, az ellenzék is a 14 havi nyugdíjjal kampányolt. A hitelességi probléma tehát mélyebbnek és általánosabbnak tűnik.
Ez egy túllicitálási probléma, aminek a 2006-os választás előtti részleteibe ne nagyon menjünk bele, mert például a szocialista párt Andrássy úti rendezvényén olyan plakátokat raktak ki, amin 15. és 16. havi nyugdíj ígérete volt látható. Ez a licitverseny egyébként nem ekkor, hanem már 2002-ben megkezdődött, emlékszünk a 23 millió román munkavállalóval ijesztgetésre. A licitverseny 2004-ben, a kettős népszavazás előtt a társadalombiztosítás teljes eladósodásával fenyegetéssel csúcsosodott ki, majd vált 2006-ban szerves részéve a magyar politikai kultúrának. Abba nem érdemes belemenni, hogy ki kezdte, mert az elég gyerekes lenne. Az viszont fontos, hogy ki mennyire van tisztában például a költségvetés pontos hiányával. Ha a konkrétumokhoz nyúlunk vissza, akkor éppen a 2006-os választás volt az, amikor 16 év szabályozórendszerét felrúgva a KSH negyedéves adatait nem lehetett nyilvánosságra hozni. Ott tehát egy markáns kormányzati játék folyt, ami utólag nem lett bevallva, de nyilvánosságra került. Nem akarok aktuálpolitikai megállapítást tenni, de egy olyan két év után, amelyet követően a két év irányítója elismerte, hogy az lényegében semmi másról nem szólt, mint annak a felépítéséről, hogy sikeresen menjenek neki a parlamenti választásoknak, az ezt elismerő politikus Nyugat-Európában lemond. Ugyanezt mondanám, ha mindez a másik politikai oldalon történt volna.
Azt gondolom, hogy a jelenlegi veszély az, hogy emocionális síkra tereli a kormányzóképesség megítélését. Ezt is egy példával világítanám meg: 2002 őszén a korábbi Orbán-kormányt a választók nem szerették, leváltották, de az akkori mérések szerint még mindig kormányzásképesnek tartották. Azért van ma nagy probléma Magyarországon, mert olyan erős lett a zsigeri hozzáállás valamihez vagy valami ellen, hogy sokan akkor is szavaznának a saját oldalukra, ha szerintük nem kormányoz, vagy kormányozna jól. Vagyis ezt is emóció és nem a ráció alapján ítélik meg. Holott a kormányzóképesség megítélésénél tulajdonképpen arra vonatkozik a kérdés, hogy ki az, aki el tudja érni azokat a célokat, amiket kitűzött az ország és saját maga elé. Legyünk őszinték, tizenöt év múlva, tökmindegy lesz mindnyájunknak, hogy mikor hogy hívták a miniszterelnököt, de elfecsérelt éveket nem lehet behozni.

Sziráki András