Róna Péter:

Amália doktornő

A gondjai mellett is mindig jó kedélyű, energikus és segítőkész Dr. Weltner Amália főorvos asszonyt szinte mindenkinek ismernie kell Törökbálinton, hiszen ha máskor nem, de az évenkénti kötelező tüdőszűrésen feltétlen találkozhatott vele.
- Nagyon megharagszik, ha Amáliának szólítom?
- Ugyan. Dehogy is haragszom!
- …sok emberrel beszéltem, nem úgy emlegetik magát a helyiek, hogy főorvosasszony, vagy Weltner doktornő, hanem: Amália. De ezt olyan szeretettel, mint egy közeli családtagot.
- Biztos vannak, akik ezt kikérnék maguknak, de én nagy megtiszteltetésnek érzem.
- Ez olyan, mint Göncz Árpádot a fél ország Árpi bácsiként emlegette.
- Már kezdetektől orvos akartam lenni, de egyéb származású voltam. A mai fiatalok már nem igen értik, hogy ez mit jelent.
- Akkor nekik: mit kellett ezalatt érteni?
- Az apámnak volt egy kis boltja…
- Ja, szóval afféle „nagytőkés kizsákmányoló” volt…
- Igen, egy kis élelmiszer üzlete volt. De utána elment fizikai munkásnak, nikotex Csongor szivart szívott, ami tudvalévő a legolcsóbb, legsilányabb szivar. És gondolja el, hogy az ötvenes években egy munkás a gyárban rágyújt egy szivarra…, hát az kész. 1959-ben érettségiztem és Joli néni, a gimnázium párttitkára, egy fiatal történelem tanárnő, aki engem sosem tanított, nem javasolt a bizottságnak továbbtanulni, mert a maszek világ kapzsi levegőjével fertőzném meg az egyetemet. Ez nekem három évembe került. A negyedik felvételin elég kalandosan, de sikerült bejutni az orvos karra. Mindent egy lapra tettem fel. Amikor már a harmadik „hely hiány miatt” való elutasítást megkaptam, akkor megdühödtem és előszedtem a kiváló tanuló aranyérmemet, a jó tanulmányért kapott dicsérő okleveleket, betettem egy borítékba és írtam hozzá egy tőlem telhetően udvarias levelet, hogy ezennel visszaküldöm a miniszter elvtársnak ezeket a kitüntetéseket, adják olyannak, aki ennek hasznát is veszi. A levél másolatát elküldtem a Kádár-titkárságra. Mi történhet, gondoltam, mivel akkorra már teljesen elborult az agyam. Éppen valamelyik pártkongresszus volt és már egy kicsit lazítottak a szigorúságon. Szeptember 7-én kaptam egy levelet egy Kiss Janka nevű titkárnőtől - sosem felejtem el a nevét-, néhány nappal az egyetemi év kezdete után. A levél úgy kezdődött, hogy: Kedves Amália! Csak eddig tudtam elolvasni, mert elbőgtem magam. Lényeg az, hogy miniszteri fellebbezéssel felvettek.
- Hogy került kapcsolatba Törökbálinttal?
- 1968-ban fejeztem be az egyetemet. Mi voltunk az első olyan évfolyam, akit nem az egyetemi bizottság helyezett el, mondván: maga fiam Dombóvárra megy gégésznek, maga Orosházára sebésznek, hanem már pályázhattunk. Én megpályáztam három belgyógyász helyet, az első az Uzsoki kórház volt, mivel zuglói lány vagyok, többször voltam ott gyakorlaton is, és még két vidéki helyet. Nekem nem volt keresztapám, így mindhárom helyről megkaptam az elutasítást. Szigorlóként a sebészeti klinikán kellett ügyelnünk egy évfolyamtársnőmmel, se neki, se nekem még nem volt állásunk, egy kis ügyeleti szobában voltunk, amikor telefonhoz hívták és hallom, mondja, köszönöm, de most ez nem aktuális, viszont odaadom a kolléganőmet, mert annak sincs állása. Summa summarum, kiderült, hogy Törökbálinton van egy tüdőgyógyász állás és másnap 10 órakor kell jelentkezni a pestmegyi tüdőgondozó intézetek főorvosánál. Odamentem, beszélgetett velem, megkínált egy rossz kávéval és pár perc múlva hívta az intézet igazgatóját, hogy itt van nálam egy kislány és szeretne Törökbálinton dolgozni, mikor mehetne bemutatkozni. Másnap kijöttem bemutatkozni, és ahogy mentem fel a dombra, ott kapirgált a virágágyasban 10-15 fiatalember egyforma piros melegítőben, amolyan könnyűterápiás betegek voltak. Tetszhettem nekik, mert utánam fütyültek. Na, gondoltam, várjatok csak, nemsokára jövök én erre fehérköpenyben is. A Harsányi igazgató úrral beszéltem és fel voltam véve Törökbálintra. A szüleim kétségbeesésére, hogy úristen, mi lesz ezzel a gyerekkel egy tüdőgyógyintézetben. Így lettem tüdőgyógyász. ’71-ben tettem le a szakvizsgát, és nyomban pályázni kezdtem a második szakvizsgára, belgyógyászatból. Így voltam a Rókusban három évig. A több szakvizsga akkoriban még nem volt annyira elterjedt.
- Hogyan alakult kapcsolata a helybéliekkel?
- Említettem, hogy három évig kellet várnom, hogy felvegyenek az egyetemre. Az volt az érdekem, hogy munkásnőként helyezkedjek el. A Reanál Finomvegyszer gyárban dolgoztam a fotóüzemben fizikai munkásként. Három hét után kiemeltek üzemi adminisztrátornak, itt mellesleg megtanultam beszédtempóban gépelni, jegyzetelni, az anyagkönyvelést, létszám elszámolást, mindent és az udvart söprő embertől a gyárigazgatóig egyformán kapcsolatom volt mindenkivel, s ez embertanból nekem óriási lecke volt.

S hadd mondjam el szerénytelenül, hogy nekem soha életemben, semmilyen problémám, gondom nem volt az emberi kapcsolatokkal. Én most magának elmondok itt őszintén sok mindent, de tényleg annyira személyeset, ezért nem biztos, hogy az újságba kellene mindent…
- Ez magától értetődik…
- Kis kezdő orvosként jöttem ide ki és azt vettem észre, hogy klikkek vannak, külön kávézgatnak és figyelik, hogy én hova csatlakozom. Hál’ istennek nem köteleződtem el. Aztán később kiegyenlítődtek a viszonyok. Ilyeneket kellene most is csinálni, hogy együtt kávézunk. Ugye? Egy nagyon jó kis közösség alakult itt ki. Együtt voltunk mindannyian, nagyon szép időszak volt. Most is ilyennek kellene lenni, na, nem itt, hanem úgy általában.
- És hogyan került lakosként Törökbálintra?
- Következő a történet. 1997-ig az Andrási út és Hősök tere sarkán laktunk. Ott húsz év alatt végigéltem húsz év történelmét a pápalátogatástól az iráni sahig, a Deák-Bill Gyula üvöltésétől a Csurka akármicsodájáig, mindent. Közben a gyerekeim, Ádám és Éva, nőttek-növögettek. Az egyik tv műsorban a törökbálinti Zsolnai iskoláról volt szó. Én már korábban hallottam erről véleményeket, vagy nagyon lelkesedtek, vagy nagyon utálták. Elkezdtem érdeklődni, hogy mi is lehet ez. Summa summarum találkoztam Zsolnai tanár úrral és kérdeztem, hogy mi lenne, ha a gyerekeket kihoznám ide? Tudja mit, próbáljuk meg – válaszolta. Kijöttünk a gyerekekkel megnézni, hogy is működik ez, beültünk egy órára, hát el voltunk bűvölve. Hazafelé a kocsiban Éva lányom közölte: én az Ádám osztályába akarok járni! Ádám ötödikes, Éva negyedikes volt. Az iskola engedélyezte, letette a különbözeti vizsgát és egy osztályba kezdte szeptemberben a bátyjával. Na, most akkor válaszolok a kérdésre: miután a két gyerek már idejárt iskolába, elkezdtek engem szekálni, hogy ők ki akarnak jönni lakni Törökbálintra. Én egy ideig ellenálltam, mondtam nekik, hogy nem vagytok normálisak, öregkoromra fogok én újra beilleszkedni? De, ők győztek. Elég sokáig keresgéltem, amíg találtam egy olyan házat, amire végül mindannyian igent mondtunk. Most már örülök minden tulipánnak, ami kibújik a földből a kertünkben.
- Ezt követően kialakultak Törökbálinton emberi, baráti, jószomszédi kapcsolatok?
- Persze. Egyrészt a közvetlen lakókörnyezettel. Az egész Szérűskert utcával. Nagyon aranyos emberek, nagyon szeretem őket. De én mindenkivel jó viszonyban voltam, vagyok, a munkahelyemen is, a kollégákkal, betegekkel egyaránt. A tüdőgyógyintézetben végigjártam a ranglétrát. Tizennyolc évig vezettem osztályt. 1983-tól igazgatóhelyettes voltam, átmenetileg megbízott orvos-igazgató, több mint tíz évig voltam megyei szakfőorvos, most már több mint tizenvalahány éve felülvizsgáló főorvosként minden hónapban végigjárom Pest megye tizennégy tüdőgondozóját. Kb. ezer kilométert autózom minden hónapban. A helyi kapcsolatokra visszatérve, Törökbálinton belül is voltak különböző próbálkozások, hogy elkötelezzenek, azt remélem, hogy ez nem sikerült.
- Mondana valamit arról, hogy milyen a törökbálintiak egészségi állapota?
- Amikor a tüdőgondozót átvettem, akkor 39 ezren tartoztak ide, ma már 52 ezren. Először is azt mondanám talán, hogy országos összehasonlításban a pest megyeiek egészségi állapota nem jó. Jelenleg is három olyan megye van az országban, ahol a tbc helyzet miatt kötelező a tüdőszűrés. A központi régió, tehát Budapest, Pest megye és Törökbálint is ezek közé tartozik.
- …és jönnek is tüdőszűrésre?
- Jönnek, jövögetnek. A tüdőszűrést a tbc-re találták ki, de ma már ennél sokkal többről van szó, minden röntgennel látható elváltozásra figyelünk. Tragikus dolog, hogy világviszonylatban Magyarország első a tüdőrákban. Én tüdőszűrés párti vagyok. Szívem szerint azt mondanám, hogy mindenkiről évente készüljön mellkas röntgenfelvétel. Most inkább az un. rizikócsoportos szűrés jön divatba, tehát a 40 év feletti dohányosok szűrése. Jobb helyeken már bevezették az un. mellkasi centrumokat, ahol belgyógyász, tüdőgyógyász, szívgyógyász együtt dolgozik. Vallom azt, hogy nem csak tüdeje van az embernek. Ezért én minden betegemet alaposan kifaggatom mindenről, nem csak a tüdejével kapcsolatos panaszairól. Én egy kíváncsi nő vagyok.
- Közbevetőleg hadd kérdezzem, hogy az intézet eszközei mennyire felelnek meg a kor követelményeinek?
- Azt gondolom, hogy az ország tüdőgyógyászati színvonalát tekintve mi elég rendesen megálljuk a helyünket. És nem győzöm dicsérni Fülöp igazgatót, aki halálosan jól vezeti a kórházat, ambiciózus és kiharcol mindent, amit csak lehet. Szoktam is mondani, hogy addig jó nekünk, míg ő van itt. Nem kell szégyent vallanunk. A városért is sokat tesz az intézet. A tüdőgyógyászati fekvőbeteg ellátás mellett jöhetnek ide nem csak helyiek, a környékbeliek is a különböző járó beteg szakrendelésekre. Én negyven évvel ezelőtt egy kolostor épületbe jöttem, amit azóta is fúrunk-faragunk, de mára eljutottunk végre odáig, hogy ez tényleg az ország egyik legjobban felszerelt, legjobban lakható kórháza lett. Bizony én a kórház legrégebben itt dolgozó orvosa vagyok. Barnahajú, karcsú, 49 kilós fiatal nőként, négy évtizeddel ezelőtt, 1968. október 1-én léptem be az intézetbe, s több mint tíz éve törökbálinti is vagyok.