www.tegyunkajovonkert.hu

Törökbálinti Újság - 2009/1


-TE:

Minket még megajándékozni se lehet . . .

Tavaly rukkolt elő egy tükörhegyi keramikus - végzettségét tekintve biológia tanárnő -, hogy szívesen rendezne egy jótékonysági vásárt nehézsorsú emberek karácsonyi megajándékozására. Tavaly is közzétettük a felhívást az újságunkban, mint ahogy idén novemberben is megjelent erről egy híradás.
Két adventi hétvégén lehetett a megunt, de jó állapotban lévő berendezési tárgyakat, elektronikai cikkeket, képeket, virágokat, egyszóval csaknem mindent a ruházati cikkek kivételével - a vásárra felajánlani. Ezeket aztán szépen elrendezve, szinte szimbolikus áron vehette meg a vásárba ellátogató.
A szervező hölgy ezzel a gesztussal akarta a település régebben benépesített belső területein élőkhöz egy kicsit közelebb hozni a meglehetősen „spendid isolatin”-ban élő tükörhegyi lakosokat. Igazából a vásár asztalait is a tükörhegyi „adományoknak” kellett volna megtöltenie, hogy aztán a bevételből (idén ez kb. 340 ezer Ft volt) a helyi Caritas által javasolt legrászorultabbak részesülhessenek.
Mindkét évben ott voltam az eseményen, adtam is, vettem is, de ez most mellékes. Ami ennél figyelemre méltóbb, az a lassan csak ránk, magyarokra jellemző viselkedés, hogyan lehet egy jó szándékot félremagyarázni, hogyan lehet a jólelkű, másokért tenni akaró és tudó asszonynak, és szívvel-lélekkel besegítő családjának végképp elvenni a kedvét a karitatív cselekedetektől, rosszindulattal befelhőzni karácsonyi ünnepét.
Kezdem azzal, hogy a vásárcikkek legjavát – köztük értékes, régi könyveket, porcelánokat, ólomkristály vázát, egy komplett házimozi berendezést (50 ezer Ft-ért!) maga a szervező hölgy bocsátotta eladásra, de a többi –meglehetősen sok és sokféle – nívós áruféleséget is mindössze 20-30 ember adta össze, melyek között alig volt tükörhegyi.

A vásárlók között bezzeg volt, aki még az igazán olcsón kínált portéka legjavára sem röstellt alkudni, hiába emlékeztették arra, hogy az összegyűlt bevétel minden forintja szegény sorsú lakótársaink karácsonyát teszi egy kissé szebbé. Az úr mosolyogva fizette ki a jócskán lealkudott összeget, és csomagoltatta be a potom pénzért beszerzett porcelán és ólomkristály vázákat.
A vásárból ottmaradt holmik egy része – aznap este nem tudtak mindent elszállítani a vásárban kimerült szervezők – reggelre eltűnt, a sok könyvet ideiglenesen se akarta a Jóakarat Kör a nagy raktárba befogadni, az összegyűjtött pénz ünnepélyes átadásakor a Családsegítő helyi főnökasszonyára hiába vártak, távolmaradására is csak másnap hozott fel valami mentséget.
Mindezt majdnem sírva mesélte el a tükörhegyi hölgy telefonon, azzal a rezümével, hogy még egyszer nem fog ebbe bele, nem lesz több Karácsonyi Vásár, amiben neki, a sok vesződség mellett azért sok öröme is volt.
Valóban, jó volt látni, mennyire keresték és vitték 50 meg 100 Ft-ért a könyveket, fiatalok és idősebbek egyaránt.
Én mindenesetre köszönöm Annának, hogy ezt kitalálta, és felvállalta. Ez nem az ö kudarca, hanem Törökbálinté volt.
Eszembe jut egy jelenet, amikor a Tizedes és a többiek nagysikerű filmben két magyar szökött katona egy berogyott épületbe megbújva annak beszakadt tetején át próbálja meglengetni az oroszok felé a fehér zsebkendőt, jelezvén, megadják magukat. A következő képekben látjuk, az oroszok oda sem hederítve elfutnak az épület mellett. Akkor veszi észre a tizedes, a felejthetetlen Sinkovics Imre, hogy a fehér zsebkendő beakadt egy gerendába, s így a kutya se láthatta. Sinkovics keserű mosollyal odafordul bajtársa felé: „Mi még megadni sem tudjuk magunkat.”
Hát innen a cím, ami a Karácsonyi Vásárról eszembe jutott: - Minket még megajándékozni se lehet…


Forrás: Törökbálinti Újság - 2009/1