-fabula:

Hétköznapi történet

A keringési betegségek Magyarországon az összes halálozás több mint 50%-áért felelősek, vagyis 720 halálesetet okoznak 100 ezer lakosra vetítve. Ez az arány a nyugat-európai országokban közel a fele.

    2005 novemberében közreadtunk egy írást, amelyben egy asszony gyötrő gondolatait meséli el, miközben az érsebészeten párja szívműtétének kimenetelét várta. A műtét sikerült, azóta több mint három év
telt el. A világ nem lett se jobb, se elviselhetőbb, csak a meszes plakkok száma szaporodott a saját ereivel megstoppolt szívű ember koszorúérfalán. Gyakoribbak lettek az aritmiás szívpanaszok, állandósult a gyengeség, a nehézlégzés, a hamuszürke arc.
Na meg a találgatások, akkor most mi van? És a mindig kéznél lévő megnyugtatás: - Biztos az időjárási front miatt van. Pihenj egy kicsit! Bevetted a gyógyszered? - Aztán az aritmia már el sem múlik, az EKG görbe olyan hektikus, mint egy kubista rajz.
Egy hét kórházi kivizsgálás, gyógyszerváltás, cukor és zsírszegény diéta, a szívritmus helyreáll, majd, mint a bolond, újra nekilódul, ver össze-vissza, mint a rosszul rázott ministránscsengő.
    Irány ismét a Városmajor utcai Ér- és Szívsebészeti Klinika, de ez alkalommal már a 2003-ban elkészült új részlegbe, a tudományosan hangzó Cardiovascularis Centrumba, egy újabb szívkatéteres vizsgálatra.

   Egy keddi napon januárban 13 órára kaptak időpontot, húsz perccel korábban már lejelentkeztek. Impozánsan berendezett váróterem, tv-vel (szerencsére a hang levéve) és hideg-meleg ásványvizes adagoló tartállyal. És rengeteg várakozó, egy része ambuláns kezelésekre (EKG, sima és terheléses, pészmékerben aksicsere. Ha jobban belegondolunk ez utóbbiba, ez már amolyan robotkorra emlékeztető futurizmus!). A többiek többnyire koszorúérfestésre (a szívkatéter irodalmibb neve) várakoznak. Ők többnyire csak gyenge reggelivel indultak el otthonról, van, aki már nyolckor itt volt. A számítógép előtt ülő türelmes asszisztens felveszi az adatokat, és biztat, foglaljanak helyet, mindjárt sorra kerülnek. És elkezdenek peregni az órák, mozgás csak az ambuláns pácienseknél van, a katétereseknél semmi, se mozgás, se magyarázat.
Öt óra felé az asszony már nem bírja cérnával, hiszen egyre többen vannak, éhesek, nyugtalanok, megy és magyarázatot kér a recepció asszisztensétől. Kedvesen, megértően mosolyog a fehér köpenyes, legyenek türelemmel, és igyanak sok vizet, nagyon sok a beteg, ez a keddi nap mindig ilyen, mindjárt sorra kerülnek. Valóban, szólítják is a párját, eltűnik a kezelő szobák egyikében, hamarosan a csukló artériájába szerelt csapos csövecskékkel tér vissza a váróba.
(Elővigyázatosságból mindenki ilyet kap, ha a beavatkozásnál valami baj történne, mindjárt be lehet avatkozni.) Megnyugtató. Közben csigalassúsággal múlik az idő, eltűnik egy-egy szívkatéterre várakozó páciens a műtősfiú kíséretében a liftben, az aggódó rokonság követi őt a kis kofferrel.
Most már az asszony számba tudja venni a sorstársakat, hiszen mindegyik csuklóján ott van árulkodó jelként a csapos csövecske. A betegek többnyire idősebbek, ezért a házastársuk mellett többnyire felnőtt gyerekük is velük van, ő lehet a sofőr. (Némi változatosságot jelent a várakozásban, hogy időnként fel kell tankolni aprópénzzel a parkoló órát valahol a kórház közelében, szerencsére, csak este hatig.) Hét óra felé beszólítják az asszony párját, felveszik az adatokat. Nagyon alapos kikérdezés után bekerülnek az információk a számítógépes rendszer adatbázisába. Háromnegyed nyolc körül jön a vidám műtőslegény, akit első megilletődött zavarában az asszony doktornak szólít, ezt a fiú azonnal hárítja. Lekíséri őket egy emelettel lejjebb, ahol semmi nem történik a várakozáson kívül, viszont van egy italautomata.

   Micsoda buli lehet ennek az üzemeltetése! Az asszony itt végre felmérheti a helyzetet. Két férfi és két hölgy várakozik még a kis műtétre. Az egyik nő még majdnem kislány, ijedt kis arcocskával, plüss nyuszi nagyságúra összehúzódva ül a széken, piros hátizsákját védekezően magához szorítja, nincs vele senki. (Már a fenti várakozóban is felfigyelt rá, annyira nem illett a korosabb páciensek közé. Egy sokat tapasztalt, fecsegő férfi jó órán át traktálta a szívvel kapcsolatos beavatkozások plasztikus ecsetelésével. Alig tudta megállni, hogy rá ne szóljon, ne ijesztgesse már azt az amúgy is félholt kislányt.) Anyás melegséggel rámosolyog, s a kislány merevségéből felengedve elmeséli, hogy valami zűr volt a terheléses EKG-nál, meg szívtáji nyomást érez, fáradékony, és sok szívzűr volt a felmenőknél is. Lehet, hogy semmi baj, de jobbnak látták a szívet közelebbről is megnézni. – Nem fáj – nyugtatja meg sietve párja elbeszélésére alapozva az asszony – és utána megnyugodhat, hogy minden rendben van. - A másik hölgy hetvenes éveinek vége felé lehet, intelligens arc, mellette roggyantan ül öreg oldalbordája, nagydarab kopasz farmeröltönyös fia fel-alá rója a helyiséget. Reggel nyolc óta vannak itt, a fiúnak szabadságot kellett kivenni –Tudja, külföldi cégnél dolgozik, nem lehet csak úgy eljönni. – mondja az idős hölgy, aki cukorbeteg is, már régen ennie kellett volna. A negyedik sorstárs történetére is futja a várakozásból. Nyugdíjasként dolgozott a tévénél, de most elküldték, nagyobb baj, hogy a fiát ugyancsak, és a másik fia jövendőbelijét is. Pillanatnyilag semmilyen állás sincs kilátásban egyiküknek sem. A neje súlyos cukorbetegséggel ugyancsak kórházban van, a betegség megtámadta az idegeket. - Hát csoda, hogy ő meg itt van? – fut át az asszony agyán az egyre gyakoribb magyar élethelyzet summázatja.
    Fél kilenckor elviszi a vidám műtőslegény a két hölgyet, csak a két férfi marad hátra, értük 10 óra után jön vissza. Liftek és folyosók útvesztőin át mennek az érsebészet régi épületébe, ami már 2005-ből ismerős terep. A közlékeny műtős végre elmondja mindazt, amit talán kollégái jóval korábban megtehettek volna. Reggeltől annyi szívinfarktusos beteget hoztak be a mentők, hogy a berendeltek műtését csak valamikor délután tudták elkezdeni. Reggel hét óta szolgálatban vannak, 32 szívkatéteres beavatkozás a nap termése. Ezek közül többnél értágítás is volt. Az osztályvezető egyetemi tanár közben vizitel, konzultál, ha ideje marad, talán eszik is, de minden páciensnél ott van a kritikus résznél. Emberének - aki végre este fél tizenegykor terítékre kerül –sajnos ismét a lágyéktól vezetik fel a katétert, mert a korszerűbb vénás megközelítés nála nem megy. Alig fél óra multán kitolják a műtőből. Vidáman meséli, milyen remek kollektíva dolgozik bent, még ilyen késő este is van kedvük tréfálni. Maga a professzor – jóképű barna ember, kreol bőrével inkább lírai tenornak nézné az ember – higgadt, és erre biztatja orvostársait is, akik már sietnének egy kicsit. - Lassan, nyugodtan, ne kapkodj,… Ez az utolsó beteg, aztán még kiértékeljük a számítógépes eredményeket, egyre végzünk is. Aztán egy jó kis zuhany, és jöhet a reggeli vizit…-
    Visszakocsizunk a kerekes ággyal folyosókon, lifteken át oda, ahol a várakozás elkezdődött. Már a kezelőkben is ágyak vannak, ezt az utolsót egy nyolcágyas kórterem két sora közé tolják az ablakhoz. Halk suttogás, hiszen már csak a jelzőfények égnek a kórteremben. Műtős: - Elfogyott a párna, na, majd kerítek valamit. - (Az ágyat is valahonnan a pincéből hozták fel.) – Hozna nekem egy kacsát? suttog vissza a mozdulatlanságra kényszerített. –Egy tőkés récét? Máris hozom. - A fojtott beszélgetésbe megszólal egy hang: - Jól hallom, te vagy az…? (A sarokban egy másik bálinti fekszik. Kicsi a világ, őt a „szaniból” hozták át egy érfestésre.) Az asszony elrendezi párját, s végre haza indul, a hosszú nap kavargó, nem minden tanúság nélküli emlékeivel.
    Fantasztikus, micsoda csapatok tartják fenn az egészségügy roskatag intézményét. „Szívderítő” példa. Az igaz, a kommunikáció nem az erősségük, de ez már amolyan magyar betegség. Ami jó, ami működik, azt se tudjuk sem becsülni, sem eladni. De mint gyógyítók – s erről a dicséretekkel teleírt „vendégkönyv” a tanú – nagyszerűek.