Ötvös János Attila:

OLVASOM

Olvasom a rövid hírekben, kik kaptak lehetőséget, hogy az új okmányiroda munkatársai legyenek. Nincs abban semmi meglepő, hogy ismerős nevekkel találkozhatunk, nem is kell ebbe semmit belemagyarázni, hiszen csak egy jól bevált, évezredes szokás utánzatát láthatjuk. Lehet ezt kifogásolni és bírálni, de tudomásul kell venni, hogy a magyar közigazgatás is régóta így működik.
Ha a történelem oldaláról közelítjük meg a problémát, a görög demokráciáktól a római birodalomig, majd a középkor végéig bevett eljárás volt, hogy a hatalmon lévők igyekeztek bizalmi állásokba szervilis, megbízható embereket ültetni, és ki lehetne jobb alany, mint a közvetlen, avagy távolabbi rokonság, kipróbált jó barát, közös érdekekkel pórázon tartott üzlettárs, stb.
Ami a magyar közigazgatásban fellelhető nagyobb mértéket illeti, annak is történelmi okai vannak. Az 1849-1860 közötti időszak, a Bach-korszak császári talpnyalói után megkezdődött egy másfajta rendszer kiépülése, ahol jobban megválogatták az embereket. A kiegyezés után sem halt ki ez a szisztéma, Mikszáth Kálmán karcolataiban már több utalást olvashatunk a különféle összefonódásokról, hogy aztán Móricz Zsigmond még kíméletlenebbül bemutassa a Rokonok című regényében. A szocializmusnak nevezett emberkísérlet évtizedeiben azonban legalább a látszatra ügyeltek. X. főosztályvezető elvtárs felvette Y. elvtárs feleségét, aki cserébe annak lányát alkalmazta, stb. Ez annyiból tűnt demokratikusabbnak minden eddigi gyakorlattal szemben, hogy szélesebb körben szórta szét az elkötelezett embereket, és így szinte mindenkinek jutott valami apró szocialista összeköttetés, hiánycikk beszerzéséhez, netán lakáshoz, álláshoz, attól függően, milyen szinten dolgozott a rokon, vagy ismerős. A rendszerváltás utáni vadkapitalizmusban semmi szükség ilyen finomkodó, áttételes megoldásokra. Nincs elég idő sem a cizellált, szépen kapcsolódó láncolatok kiépítésére, az események sokkal gyorsabban változnak, négyévente vannak a választások. Ezt a négy évet kell mindenáron kihasználni, kapcsolati és valódi tőkét gyűjteni, és az ebbéli munka zavartalanságát, hátterét biztosítani kell, minél több lojális dolgozóval. Mivel az egész országban ez így működik, nincs min csodálkozni.
Pellengérre csak azok kerülnek, akiket szándékosan le akarnak járatni, erre jó példa egy volt politikusunk esete, akinek különféle helyeken posztoló rokonain sokáig csámcsogott a média.
Sajnos, e rossz szokásnak van egy másik, kevésbé látható, és kevéssé támadott vetülete, ami nem más, mint a túlszabályozás és a bürokrácia állandó duzzadása.

Kell egy munkahely valakinek, beteszünk még egy íróasztalt, hozzá számítógépet, aztán titkárnőt, és burjánzik tovább a folyamat. Olyan, mint a rák: harcolni lehet ellene, legyőzni nem, mert ha valahol nagy nekibuzdulással sikerül csökkenteni, másutt kezd növekedésbe. Talán nem véletlen, hogy a hasonló adottságú, ugyancsak 10 milliós Csehországban a közalkalmazottak száma 150-200 ezer fővel kevesebb, mint Magyarországon. Igaz, a történelmük is más egy kicsit. Ezek persze csak általánosságok, és nem vonatkozhatnak az Okmányirodára, hiszen erre valós szükség van, megkímélendő a törökbálinti lakosokat utazási procedúráktól. A dolgozók kiválasztása viszont nem nélkülözheti az évszázados tradíciókat, ezek már a vérünkbe ivódtak.

Olvasom az agglomerációs statisztikákat, és arra gondolok, hogy mindezek a számok jelentenek-e valamit a fiatalabb korosztálynak? Vagy a messzebbről ideköltözötteknek? Ha kicsit visszanézünk a nem is olyan távoli múltba, azt láthatjuk, hogy a Budapest környéki, eredeti agglomeráció sorsának alakulása a mai napig nehézségeket okoz a fővárosnak. 1949-ben törvénnyel hozzácsatoltak 7 megyei jogú várost (Budafok, Csepel, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota, Újpest) és 16 nagyközséget. Ha ránézünk a térképre, kiderül, hogy főleg a pesti oldalon lévő településekről van szó, a budai részen alig néhány lett a főváros része. A tendencia magyarázata az volt, hogy a Pest-környéki falvakban és városokban laknak az évtizedek óta vidékről felköltözött családok, a későbbi ipari munkásság 90%-a, legyenek ők is fővárosi lakosok. Sajátos és ostoba politikai döntés volt, hiszen létrehozott egy mai napig kezelhetetlen, városon belüli agglomerációt. Ráadásul a korábban külterületekre épített gyárak, üzemek ezáltal beékelődtek az új kerületek közé, minden szállítási és környezeti terhelésükkel együtt. A budai oldalon lévő falvak, egy-két kivételtől eltekintve, burkolt etnikai diszkrimináció áldozatául estek. Sváb falvaknak lettek elkönyvelve, főleg, hogy nem sikerült a teljes tervezett lakosságot kitelepíteni Németországba, ezért büntetésből nem lehettek a főváros részei, még a szinte összeépült települések sem.(Budaörs, Budakeszi) Ha a térképet nézzük, be lehetett volna vonni a bővítésbe az alábbi falvakat is: Budakalász, Üröm, Pilisborosjenő, Solymár, Budakeszi, Budaörs, Törökbálint, Diósd. Annál is inkább, mert a déli régióban az 1910 óta üzemelő HÉV, északon a húszas- harmincas évektől járó autóbuszok szerves fővárosi kapcsolatot jelentettek. Ma már persze nehéz eldönteni, hogy jobban járt-e Törökbálint, önálló várossá fejlődve, vagy ha 24. kerületként ma is HÉV-vel közlekednénk. Ez a régi történet mindenesetre ma is érezteti hatását: hiszen a törökbálinti lakos, elhagyva a főváros közigazgatási határát, pótdíjat fizet a buszon, míg Pestszentimréről a sokkal hosszabb útra csak a normál BKV tarifát fizeti az ott lakó. Erre mondják azt, hogy nincs igazság a földön.