Sikerember

Törökbálint díszpolgára 2008-ban dr. Fülöp Rudolf, a Törökbálinti Tüdőgyógyintézet főigazgatója

Van, akinek bőven ad a sors, és jól teszi, mert a megjutalmazott hasznosan sáfárkodik a rábízott tehetséggel. Fülöp Rudolf ilyen ember. Jókor, jó helyen volt, jó szeme volt az idők változásához, és akkor hozott létre maradandó értéket Magyarországon, amikor a már nem remélt demokráciába csöppent országban egyszerre csak gyanakodva méregette egyik ember a másikat, hibát is csak másikban talált,
magának viszont csak mentséget. Fülöp Rudolf nemcsak kreatív, innovatív, tehetséges közgazdász-jogász, hanem egy szerény, kellemes, derűs ember, döntéseiben viszont elszánt, és határozott.

- Találkozásunk apropója a törökbálinti képviselő-testület döntése, miszerint személyében Törökbálint legújabb díszpolgárát köszönthetjük, de fülünkbe jutott az is, hogy egy családi eseményhez is gratulálhatunk, hiszen hétvégén volt leánya esküvője.
- Köszönöm. Valóban nagyon szép és vidám esküvő volt, a szűk család, és az ifjak nagyszámú barátai, zömmel jogászok, mint a fiatal pár. Mindenki remekül érezte magát. Ami a díszpolgárságot illeti, arról csak pletykaszinten hallottam…

- 2005 nyarán terjedelmes riportban mutattuk be önt, az ön által vezetett kórházat. Akkoriban még a törökbálinti képviselő-testület munkáját is segítette gazdasági-pénzügyi szakértőként a szakbizottságban. 2006-tól viszont egyik szakbizottságában sem láttam. Nem vállalta a plusz feladatot, vagy nem is hívták?
- Nem hívtak. Nem mintha nem lenne elég sok tennivalóm így is, de jól esett volna egy telefon: - „Nem tudnál egy kis időt szakítani, hogy segítsd a pénzügyi-gazdasági bizottságot?” - hiszen 1991-től 2006-ig követtem az önkormányzati munkát, részese voltam Törökbálint fejlődésének…

- Újra elolvastam az önnel 2005-ben készített interjú anyagát. Bő három év múltával megerősítést nyert bennem az a gondolat, amely már 2005-ben is megkísértett: kórházvezetői minőségében jócskán megelőzi korát. Az egészségügyi reformok útját megakasztó népszavazás Magyarországon egy olyan folyamatot állított le, amely az ön vezetése alatt álló kórháznál már több mint 10 éve elindult. A rendszerváltás korai éveiben megtették azt, amire csak kevesen vállalkoznak: saját maguk végezték el intézetük átvilágítását, a gyógyítási tevékenységtől a gazdasági folyamatokig, és a szembesülés után lépésről lépésre neki láttak a tennivalóknak. Fűtéskorszerűsítés, műszerezettség javítása, 15%-os ágyszám -, 20%-os személyzet leépítés, a járóbeteg ellátás növelése és még hosszan sorolhatnám.
- Hogy mennyire igaza van, erre egy történettel válaszolnék. 2006 nyarán a Kórházszövetség 12 tagját –köztük engem is - meghívott a miniszterelnök egy beszélgetésre az egészségügy helyzetéről. Mindenki sorban mondta az ötleteit, az elképzeléseit a finanszírozásról, a struktúrákról, mérgelődtem, hogy hiába készültem, mindent elmondanak előttem. Végül kilencedikként sorra kerülve láttam, hogy lassan mindenki fárad, a figyelme lankad, gondoltam, fel kellene valamivel ébreszteni a társaságot: „Miniszterelnök úr, amiről mi itt vitázunk, azt Törökbálinton mi már megcsináltuk ’94-95-ben, és azóta folyamatosan így működünk. Itt mindenki adósságról panaszkodik, én nem szégyellem bevallani, hogy nekünk nincs adósságunk, sőt egy kis tartalékunk is van.” Persze mindenki felkapta a fejét. Kétféle reakció volt: az egyik az irigység hangja, de olyan is volt, aki azt mondta: „Igazad van, szükség van a változásokra.” Ezért aztán nálunk nem is volt ágyszám csökkentés, mert mi azt már korábban magunktól megtettük. Sőt, a krónikus rehabilitációs ágyak számát 65-ről 85-re növelték. A gyermekosztály is megmaradt a 30 ággyal, viszont egész Pest megyére kiterjedő hatáskörrel. Sokan Budapestről is ide járnak, mert nagyon jól felszerelt az osztály, és hat kiváló szakorvosunk van. 5 anyaszobát alakítottunk ki a gyerekosztályon, és ha minden jól megy, akkor jövő tavaszra három, később öt olyan kórtermünk lesz, ahol a gyermek és a szülő együtt tölthetik az ápolási időt. VIP szobákat is kialakítottunk, minden kényelemmel ellátva, az egyágyas apartmanokat 7 000 Ft/nap, a kétszemélyeseket 4 000 Ft/nap térítéssel vehetik igénybe a plusz költségeket vállaló páciensek. Ha viszont az ellátandó betegek nagy száma megkívánja, akkor természetesen ezekbe a kórtermekbe térítésmentesen helyezzük a betegeket. Felépítettünk egy új épületszárnyat, mellyel a krónikus - rehabilitációs osztályunk 20 ággyal bővült. A régebbi kazánház tetejére - energia megtakarítás célzattal - napkollektorokat helyeztünk el, jelenleg ezzel biztosítjuk az intézmény meleg víz szükségletének nagy részét.

- Olvastam a neten egy önnel készített interjúban, hogy kórházában az 1 ágyra jutó személyzet (portástól az orvosig) 0,82 fő, a magyarországi átlag 1,2 – 1,3 fő/ágy. Az Európai Uniós országokban 2,5-3 fő/ágy ez a szám. A betegek átlagosan 10 napot töltenek el a kórházban. Ez az érték régen olykor túllépte a két hónapot is, de még 10 évvel ezelőtt is 17-20 nap volt. Tehát a gyógyítási, ápolási idő jelentősen csökkent. Napjainkban is tarthatóak ezek a számok?
- Természetesen. Ami a kórházunkban átlagosan bent töltött ápolási időt illeti, az ma már csak 8- 9 nap. Én még azokra az időkre is emlékszem, amikor egy tbc-s beteg 150 napot töltött itt átlagban. Ami meg a mostani országos, egy ágyra jutó személyzet számát illeti, az az ágyszám csökkentések miatt egy kicsit magasabb lett, olyan 1,4-1,5 körül van. A kórházunkban 8-9 napra redukált benn tartózkodást egy nagyon intenzív, átgondolt kivizsgálási és kezelési tervvel értük el. A befekvő páciensnél már az első napon elvégezzük a kivizsgálást, amelynek révén döntés születik a terápia további ellátási szintjéről, ami lehet ambuláns – hiszen senki sem szeret feleslegesen kórházban feküdni -, vagy egy intenzív terápia valamelyik osztályunkon, vagy a krónikus és rehabilitációs részlegen. Arra is kell ügyelnünk, hogy 6-10 ágyat mindig üresen kell tartani az előre ki nem számítható éjszakai ügyelet alatt behozott páciensek számára. Ami pedig a működés gazdasági részét illeti, tartjuk magunkat a már kitapasztalt un. „életvonal” koncepcióhoz. Ez jelenti azt a költségszintet, amely alatt a kórházunkat nem tudjuk működtetni, magyarul a kórház rentábilis működtetéséhez hány páciens kell.

Ezt persze nem elég elérni, meg is kell haladni, mert tartalékot kell képeznünk. Nem megy ez nagyon másképp, mint egy jól szervezett háztartásban. Ki kell használni az akciókat, feleslegesen nem költeni, de ami fontos, és a gyógyításban nélkülözhetetlen, arra nem szabad sajnálni a pénzt, mert az valahol megtérül. ’97-ben értük el, hogy a kórház 4 500 felnőtt beteg ellátására finanszírozott összeggel, bevétellel nullszaldós lett. A jelenben évi 6 000 aktív felnőtt, és ezer gyermek beteggel számolunk, ehhez jön évi 700-800 krónikus rehabilitációs beteg. A járóbeteg rendelésünk nem hoz a „konyhára”, nullszaldó körül van. De ennek ellenére két ok miatt nagyon fontos: egyrészt a törökbálinti szakellátás érdekében, másrészt helyben vannak a szakorvosok, ha a kórház valamelyik betegénél konzultációra van szükség.

- Hadd szólaljon meg személyemben a szakrendeléseket igénybe vevő törökbálinti páciens. Magam és barátaim, ismerőseim csak az elismerés hangján szóltak a szemész szakorvos Verebélyi Lilláról, a pszichiáter doktorasszonyról, vagy éppen a gégész szakorvosról. A fizikoterápiára már a szép környezet okán is egy felüdülés felmenni, remek hangulatú, kellemes hely.
- Igen, most egy új szakemberrel kívánjuk a reumatológiát megerősíteni, sajnos jelenleg csak heti egy szakrendeléssel, ezt szeretnénk heti háromra bővíteni, hiszen ott van az ön által is dicsért fizikoterápiánk, amit jobban ki tudnánk használni.

- Intézményük 1994. év óta alkalmaz érdekeltségi elemeket az alkalmazottak munkájának ösztönzésére, melyet folyamatosan karbantartanak. Mit jelent ez 2008-ban?
- Erre is jól emlékszik. Örömmel mondhatom, hogy a nyár folyamán jelentős jutalmakat osztottunk ki valamennyi dolgozónknak. Egy ápoló kb. 150-160 ezer nettó jutalmat vihetett haza, ez az orvosoknál, vezetőknél már jóval 200 ezer nettó Ft felett volt. Sikerült bevezetni a cafetéria rendszert is.

- Szerencsére a kormány elállt a cafetéria juttatás megadóztatási tervétől. 2004 februárjában az egészségügyi finanszírozás területén újabb változás történt, nevezetesen bevezetésre került az ún. teljesítmény volumenkorlátos rendszer, melynek lényege, hogy az előző évi teljesítményt alapul véve, megállapít egy bázis teljesítményt és eddig 100%-osan téríti a megállapított díjat, ettől felfelé degresszíót alkalmaz. Hogyan alakul ez 2008-ban?
- Én a volumenkorlátozást egy elhibázott szakmai döntésnek tartom. Azt értem, hogy ezzel meg akarták akadályozni, hogy a kórházak ne csináljanak maguknak indokolatlan bevételeket, ne szociális problémákat oldjanak meg az elfekvő betegekkel, de ezt meg kellett volna sok mindennek előznie. Át kellett volna alakítani a járóbeteg- és a krónikus betegellátást. 2006-tól az összevonásokkal, ágyszám csökkentésekkel 62 Mrd-ot kivontak a rendszerből, és ennek csak egy kis része került vissza az egészségügybe, a többit elvitte a konvergencia program. Ennek lett az eredménye a mára kialakult hosszú várólista, illetve jelentősen nőtt a kórházak adóságállománya. Pénz nélkül nem lehet struktúra átalakítást csinálni. A kórház egy organikus szervezet, ez nem olyan, mit egy autópálya építés, amit abba lehet hagyni. A kórházon csak akkor lehet spórolni, ha bezárjuk. Azt hiszem, erről még sokat kell tárgyalni.

- Sikeres kórházigazgatóként többször megkérdezték, privatizált intézetként nem lennének-e még hatékonyabbak. Válaszának az volt a summája, addig nem lehet érdemben privatizációról beszélni, míg a méltatlanul alacsony béreket, valamint az intézmény amortizáció kérdését nem rendezik. Van ebben előrelépés?
- Úttörőnek nehéz lenni, az első nyulat biztos lelövik. Azt szoktam mondani, hogy akár a mi kórházunkra is kikerülhetne egy tábla, hogy ez ilyen vagy olyan kft tulajdona. A lényeg nem a formában van, hanem a vezető gondolkodásmódjában. A privatizáció előtt viszont számos kérdést kell lerendezni. Új struktúrákat, a struktúrákhoz igazodó pénzügyi rendszer feltételeit kell megteremteni, hatékonyan kell működni, és akkor előbb vagy utóbb be fog lépni a magántőke. Nálunk egyenlőre senki nem számol azzal, hogy a működtetésen túl az intézmény állagát is folyamatosan karban kell tartani, erre tartalékokat kell képezni. E nélkül a magántőke csak a rövidtávú befektetésre menne, és csak „leenné a tortáról a habot”, aztán tovább is állna.

- Kevés a törökbálinti kórházhoz hasonló sikertörténet az országban. Ön miben látja ennek az okát?
- Azért van egy jó pár hasonlóan sikeres kórház az országban. Ma már ezt nem lehetne ilyen könnyen megtenni. Bizonytalanság, rosszkedv van országszerte. És talán mi időben fogtunk fel valamit, időben jöttünk rá, nincs mire-kire várni, és neki láttunk. Voltak tartalékaink, a jogszabályi környezet is egyszerűbb volt. Akkoriban megvolt az emberekben a lendület, az elszántság, a változtatás iránti vágy, tudomásul vették az áldozatokat, hogy a gyógyítás zajjal, piszokkal járó építkezés alatt zajlik.

- Ma is bele vágna, ha úgy adódna?
- Azt hiszem, igen. De másképp, óvatosabban csinálnám. Ma már nem lehet az emberekkel ugyanazt elfogadtatni, vagy ugyanolyan mértékű áldozatvállalásokra rábírni. Nem régen egy szakmai körben azt mondtam: adjatok nekem öt kórházat, olyanokat, amelyek rengeteg telephellyel működnek, persze gazdaságtalanul, és én építenék, felszerelnék helyettük két nagyot, amelyek persze eleve kórháznak épülnének, funkcionálisan kitalálva. Pénzt ma lehet szerezni rá, felépítésük után a régi öt kórház funkciójával és személyzetével beköltözne, a kiürült épületeiket meg ledózeroltatnám, és az ingatlanokra mindjárt lehetne valami jó beruházást elindítani.

- Ha rajtam múlna, már kezdhetné is… Évekkel ezelőtt említette, szeret kertészkedni, van két kutyája. Az elkövetkezendő években sem lassít?
- Hát lassítás az nincs, és az egyik kutyám is elpusztult nem olyan rég, még nem is hevertük ki. A puli is nagyon öreg már, de most láthatóan élvezi, hogy nem kell megosztania a gazda szeretetét egy kutyatárssal…

Tóth Emese