Sziráki András:

Kilenc – nyolc

Az utóbbi hetek alapján egyértelműnek látszik, hogy a kilenc nem pusztán eggyel több a nyolcnál. A minőségi különbség határa húzódik meg valahol a két szám között!
Így például, a törökbálinti MSZP szervezet elnökválasztást tartott, amelyet az egyik elnökjelölt 9:8-ra nyert meg a másikkal szemben.
Ez a végeredmény egy bélyeggyűjtő szakkör esetében rendben lenne.
Ám ezúttal egy 13 ezres településen az ország egyik legnagyobb pártjának helyi tagsága szavazott, méghozzá nagyarányú részvétel mellett: összesen huszonketten vannak a pártcsoportban, mindössze öt fő volt igazoltan távol.
A helyzet másoknál sem sokkal jobb. Törökbálinton az országgyűlési képviselettel rendelkező pártoknak összesen nincs 100 tagjuk, de jobban utánaszámolva talán még 70 se!
E maroknyiságnak az egyik kellemetlen következménye, hogy négyévente jönnek az önkormányzati választások, a helyi pártcsoportok pedig jelölnek, és felelős tisztséghez juttatnak átlagosan képzetteknek sem mondható tagtársakat is. Akik azután közéleti pozíciójuk teljes vértezetében munkához látnak… A történet alighanem ismerős, párszor még megfutjuk ezt a kört, változásra egyelőre nincs kilátás.
A második probléma viszont az, hogy a fenti adat a modern képviseleti demokrácia alapelemét jelentő politikai pártok társadalmi számkivetettségére utal. Szeretnénk úgy tenni, mintha azok nem mi lennénk, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk. Csak éppen szűk párt elitek kormányozzák az országot vagy a várost, amire jelenleg az válasz, hogy és akkor mi van, kibírjuk. Ezen a téren eddig jutottunk, ami nem sok.
Szerencsére nem mindenütt ilyen a helyzet, vannak látható eredmények is. Forgatom a Független Horizont című időszaki kiadvány legutóbbi számát és erősen dörzsölöm a szemem a megleptetéstől. Hirtelen melegség önt el,
„Ez az, végre!” – kiáltom és örömömben futok egy kört a szobában.

A szűkszavúságával is rokonszenves Gyurasits Tamással készült házi interjúban a következő olvasható: „A Köztársaság tériek igénylik, hogy a lakosság közvetlen környezetét érintő bármelyik változásról, beruházásról kérjék ki a véleményüket, vonják be őket a döntés-előkészítésbe. Mert ez a népképviselet elve, mely alkotmányos alapelvünk. Ezek után, ígéretemnek megfelelően módosító indítványt adtam be…” satöbbi.
Szívmelengető szavak ezek. Ha nálunk bármelyik önkormányzati képviselő egy ilyen típusú környezeti ügynél a népképviselet elvére hivatkozik, az már önmagában is üdvözölendő. Más kérdés, hogy az elmondottak mégis felvetnek egy kérdést, amelyet éppen Köztársaság tériként különösen fontos megemlítenem. Már csak azért is, mert Gyurasits Tamás hangsúlyozottan a 9. választókörzet képviseletében nyilatkozott meg, ahol az ügyeknek ezek szerint, van gazdája. (Rothauszky Györgynével, a körzet ténylegesen megválasztott képviselőjével együtt több is.) Ám vélhetően még sokan emlékeznek arra, amikor nem a 9, hanem a 8. választókörzetben, nem a Köztársaság térnél, hanem a Széchenyi térnél és a Flóra utcánál, stb., nem egyetlen magas épületet, hanem gyakorlatilag egy lakóparkot akart felhúzni az élelmes beruházó. Az akkori tiltakozással szemben a helyi hivatalosság zömében hűvös hallgatásba burkolózott.
Az elmúlt években messze nem ez volt az egyetlen ilyen ügy. Vagyis elemi igazságot mondott ki Gyurasits Tamás, ami azonban nemcsak a Köztársaság tériekre érvényes, hanem mindenkire, jobban hangzana így: „A törökbálintiak igénylik…”

De talán az idén ez is összejön, elvégre 2008-ból 2009-be léptünk.